Paks I.

Kategória: Levelek archívum Megjelent: 2008. szeptember 22. hétfő

Sajátos "deja vu" érzéseim vannak a jelenlegi paksi históriák és a Fradi-szurkolók néhány héttel ezelőtti tombolása kapcsán (amikor is először estek neki tulajdon játékosaiknak is).
'86-ban ugyanis - nem sokkal a nagyreményű Mezei-féle futballválogatott mexikói fiaskója után - az ifjabb Csapody egy írást jelentetett meg a Paksi Atomerőműhöz fűződő gondjairól a Ménesi úti Jogász Szakkollégium belső lapjában (hol volt még akkor a FIDESZ).

Ez kavart némi vitát - bár inkább az éppen éledő "zöldek" szűk berkeiben - főleg a csernobili katasztrófához kapcsolódóan, aminek súlya, jelentősége igazán, csak évek múlva kezdett leesni, még a lelkes környezetvédőknek is.
Csapody írására én is kifejtettem egy cikkben a gondolataimat, ami azonban - némi viták után - nem került be az "Értesítőbe" és amit az erősen "nyugatos" "zöldek" nem voltak hajlandók megvitatni sem.
Egyrészt ugyanis elutasították a globális hatású katasztrófakorszak szükségszerű kibontakozására vonatkozó, marxista megalapozottságú "elméletemet", másrészt pedig nem tudtak mihez kezdeni egy ilyen gondolkodású ellenzéki emberrel - merthogy (nekik sajnos) ez tőlem nem volt elvitatható.
A globalizálódó társadalomnak alapvető ellentmondása az, ami a termelő erők (szűkebben az alkalmazott technikai-technológiai rendszerek) és az őket használó társadalmak (egészében a globális emberi társadalom), mint az ezeket használók viszonyai között feszül. Csak a sajátként uralt és használt erők nem veszélyesek ránk. A globális termelő erők azonban nem hogy nem sajátként uraltak, de mind totálisabban vagyunk kiszolgáltatottak nekik - mindinkább elidegenedünk tőlük.
Ebben a helyzetben a balesetek és egyéb társadalmi, gazdasági, természeti haváriák bekövetkezési valószínűsége - amely sosem volt és soha nem is lesz 0 - egyértelműen nő.
A globálisan kibontakozó alapellentmondás pedig szükségszerű oka a katasztrófák kora megkezdődésének és eszkalációjának.
Az egyre nyilvánvalóbb veszélyt a társadalmak/az emberi társadalom már egy emberöltőnyi idő óta úgy próbálja kezelni, hogy sajátos elit territóriumokat próbál létrehozni a társadalmi-gazdaságban a "veszélyes erők" kezelésére.
Az alapvető kérdés az, hogy magában a társadalomban egyáltalán létrehozhatók-e ilyen állandó "szigetek", amelyek kultúrája alapvetően más, mint magáé a társadalomé?
Ennek lehetetlenségét szemléltettem - anno - a Mezei-féle csapat sikerein és végső bukásán. Hiszen Mezei nem csinált mást, mint azt, hogy egy futballistákból álló társadalmi szigetet próbált kialakítani, amely egy alapvetően kulturáltabb futballt célzott meg, szemben egy lezüllött, szétesett általános (magyar) társadalmi "futballkultúrával".
A mexikói fiaskóval bebizonyosodott az, hogy ez hosszabb távon nem lehetséges. Hosszabb távon a futball teljes szétzüllése vált valósággá - egy kezeletlen társadalmi anomáliaként.
A Mezei-féle csapat példájával és annak tanulságaival alapoztam meg, mint konkrét példával azt,  hogy a társadalom egészétől alapvetően eltérő - attól alapvetően jobb - "atomerőművi társadalom" sem létezhet.
Nem a művek veszélyesek tehát és valójában még csak nem is az "atomerőművi társadalom", hanem maga az adott társadalom. Esetünkben a magyar illetve végpontján az általános emberi.
A biztonságteremtés állandó és állandóan megkérdőjelezendő folyamatában így érthetően rendkívüli súlyú kérdés az, hogy milyen az "atomerőművi társadalom" és viszonya az "atomerőművéhez", illetve a társadalom egészéhez.
Ha ezekkel gond van - és amennyire gond van - akkor nő a balesetveszély.
Eszem ágában sincs a mindentudót játszani. Megelégszem néhány evidenciával is. Ilyenekkel pl., hogy:

*
Íme ismét egy ügy és szituáció, amelynek kapcsán és amelyben mindenkinek meg kellene állnia és el kellene gondolkoznia:

Hogy is van ez most?

2003. május