Levelező távképzés „11”
Bevezető:
Ez az első olyan anyag, amit nem „okosan”, a fogalmak értelmezésével és más ehhez hasonlókkal kezdek. Ezt ugyanis természetes módon kaptam, belenőttem és a magam számára megfelelt. Csak akkor kezdtem az erkölcs és az etika kérdéseivel „filozófusként” foglalkozni, amikor a VE-GÁ-ban sokan kezdtek felnőttként is bennmaradni, vagyis 1996 után. Kezdem azonban az elején.
Széles körben tudott az, hogy mint a nagy létszámú családi nemzedékem legidősebbje, egész gyerek koromban rendszeresen felügyeltem a kissebbeket. Az anyai Mamám volt a „felnőtt segítőm” ebben – mert, hogy rendre nála rosszalkodtunk napestig – a maga mélyen, egyben nagyon köznapian vallásos módján.
A mindennapi cselekedeteim során praktikus módon kellett szinte állandóan szembenéznem azzal, hogy mi jó és mi rossz illetve, hogy mi helyes és mi helytelen. Közben pedig megkaptam ehhez a kellő szellemi és lelki muníciót abban a folyamatban, ahogy belenőttem a nagy-családomba és az „Egyházamba”.
Még mielőtt érinteném azt, hogy mit tettem hozzá ehhez én – sokáig öntudatlanul – szólok néhány gondolat erejéig a Mama szerepéről. Most konkréten a „Tízparancsolat” kapcsán, és ez máris érdemi része a címben megjelölt témának.
A legidősebb unokatestvéremmel „elsőáldoztam” együtt, aki pánikolt attól, hogy mit mond, ha kikérdezik a „Tízparancsról”. A Mama leültetett bennünket és elmondta azt a saját értelmezésében.
Bár tudnám pontosan idézni, de persze nem tudom. Egy sor dolog azonban úgy vert szöget a fejembe, hogy máig is hat rám.
Az egész „Tízparancsot” mindjárt az elején elrendezte a „jézusi” két fő paranccsal. És ezt sem parancsként mondta el, hanem mint magától értetődő dolgot. Tudniillik azt, hogy „mindenek előtt szeretjük a Jóistent, aztán az összes felebarátunkat. Ezt pedig ki is kell mutatni imával és törődéssel.
A Tízparancs ezt részletezi, bár egy kicsit régi már.” (Rögtön hozzá is tette – persze ennek a jelentőségét akkor még nem értettük – hogy „az Úr nem csak a férfit, hanem a nőt is a maga képére teremtette”.) Így aztán konkrétan a „Tízparancshoz” már csak a saját kiemeléseit tette hozzá. Például ilyeneket – illetve én ezeket jegyeztem meg: I. Csak az Jóistennek szolgálunk és akik ránk szorulnak. Másnak nem! II. Nem káromkodunk és egyáltalán nem beszélünk csúnyán.
III. Minden ünnepnek megadjuk a módját, mert megvan az ideje a munkának és megvan a pihenésnek is, amit Istenre, a családra és a felebarátainkra fordítunk.
IV. Nem mindenkit áldott meg a teremtő jó szülőkkel, de ez nem is rajta múlik. Akármilyenek is, ők a szülők, kijár nekik a tisztelet és öreg korukban a gondoskodás. A Ti szüleitek nagyon szeretnek Titeket és mindent megtesznek értetek. Ezt kell viszonozni. Azzal is, hogy majd Ti is ilyen szülők lesztek.
V. Jézus azt mondta, hogy még a harag is hasonlatos az öléshez. Az ember lelkét is lehet bántani.
De halálos bűn minden olyan cselekedet vagy szokás is, ami az élet ellen való, hiszen az életünket az Úrtól kaptuk.
VI. Nem lehet úgy szépen élni és gyerekeket nevelni, hogy össze-vissza vannak a szülők, meg a család. Van, ahol azt se lehet tudni, hogy ki az apuka illetve, hogy kik az igazi szülők. A Jóistennek az ilyesmi nagyon nem tetszik, mert a nevében kötött házasság és a család szentség.
VII. Amink van, azt becsületes munkával kell megszereznünk és az ember attól ember, hogy dolgozik. Minden lopás, amikor elveszed azt, amiért mások dolgoznak meg. Az emberek nagy többsége hasonló, azért minden olyan ember gyanús, aki nagyon gazdag. Az Úrjézus is ezen a véleményen volt.
VIII. Tévedésben hagyni, hazudozni, másnak a becsületébe mászni, meg megbotránkoztatni nagy bűn.
(A IX. és X. parancs „Mamai” kommentjét – kicsit belefáradt már - inkább nem idézem most.
Közben egyébként a fél família ott ült már és volt, akinek nagyon tetszett, de olyan is volt, aki meg felháborodott. Aztán, amikor a Mama felkelt és bement a konyhába, akkor nagy duma-parti keletkezett és mi csak füleltünk „ezerrel”.)
*
Praktikus és meglehetősen szabadelvű keresztény erkölcsi nevelésem és nevelődésem találkozott a magam látásmódjának következményeivel.
Ebben talán két dolog a legfontosabb.
1. Az egyik egy rám nagyon jellemző képi látásmód. Nagyon korán, nagyon sokat olvastam és nagyon szerettem a képeket, a térképeket. Minden, amit olvastam és minden, ami a fantáziámban testet öltött, azt elhelyeztem a térben és képekben jelent meg a számomra. Ez abban az értelemben is segített megérteni a dolgokat, hogy ha valami hiányzott, akkor térképeket, képes történelmi és útleírásokat kerestem hozzá. Makacsul próbáltam magam is rajzolni, de nem ment és ezért kezdtem el írogatni. Ez vezetett el az esztétika irányába és viszonylag hamar párosítottam a „jó”-hoz és a „helyes”-hez a „szép”-et.
Ehhez járultak később olyan jellegzetes gondolati módszereim, mint a valamihez fűződő érzelmeim elemzése illetve a „művészi termékek produktivizálása” – amire majd szintén elmondok egy példát a későbbiekben.
2. A másik rám már kisgyerek koromban jellemző dolog volt a komoly dolgok leegyszerűsítésére való törekvés, a számomra is érthető lényeg kiszűrése. Folyamatosan „kritikusok” egész hadával szembesültem ezen a téren. Talán éppen ezért, egyre jobban ment ez nekem, miközben sok bajt hozott a fejemre. Így azt is megtanultam, hogy van olyan, amire, ha rá is jön az ember, jobb, ha nem feszegeti. Ezen az ösvényen haladva kiskamasz koromra eléggé elrendeződött bennem az, hogy mi igazságos, mi tisztességes, mi becsületes? Életre szóló dilemmáim is keletkeztek, mert semmit nem fogadtam el, csak azért, mert kellett volna.
Mindenhez eredendően figyelemmel viszonyultam és megvizsgáltam. Nyugtalan kamaszkoromban a kritikai énem is ebben erősödött meg. És nem kíméltem a számomra is szent könyveket sem – például az evangéliumokat. (Bajom volt például a bennük meglepően egységesen és pontosan megadott távolságokkal. Még egy útleírásban sincs ennyi távolság adat és ennyire pontosan megjelölve, csak éppen ha térképre próbálod tenni, akkor nem fog menni.) A megértésben és egyszerűsítésben módszeres voltam és ebben sokat segített a következő „módszer”.
Azt hiszem, hogy Havas Géza „atya” 1965-ben indította el katolikus értelmiségi családok értelmes kistizenéveseinek „Az Üdvösség tana” elnevezésű hittan csoportját. (A családokat régóta ismerte, Édesapámnak is hittanára volt.) Amikor a foglalkozások alkalmából beléptünk a sekrestyébe, kint kellett hagynunk minden mást, hogy „az Úr dolgaiban legyünk”. Ezt követően egyéni és közös imával teremtettünk „csendet” a lelkünkben és arra összpontosítottunk, amit előző alkalommal feladatként megbeszéltünk. Ezután mindannyian egyénileg mélyedtünk el az ide fűződő gondolatainkban, érzéseinkben. Majd pedig több kiscsoportban beszéltük meg azt, hogy mire jutottunk és mi ennek kapcsán a közös véleményünk.
Ezt követően teljes körben ültünk le és beszéltük meg a témát, végül valamilyen közös eredményre jutva.
Néha – ha olyan volt a téma – kiselőadásokban elő is adtuk azt, amire jutottunk. Volt olyan, hogy már a kiscsoportokban, de volt olyan is, amikor teljes körben.
Ez azért fontos, mert a számomra talán a legemlékezetesebb éppen az volt, amikor a „boldogságmondások” kapcsán születtek ilyen kiselőadások.
Havas atya egyébként eleve azt kérte, hogy a saját szavainkkal mondjuk el ezeket – elképzelve a szituációk lényegét – és azt sem engedte meg, hogy előtte ismét elolvassuk.
Lényegében tehát azzal a módszerrel „dolgoztunk”, amit ma a VE-GÁ-ban kreatív tréningnek nevezünk.
Persze közös imával fejeztük be a foglalkozást.
Mindezt azért is jó volt leírni, mert visszatükrözi azt, hogy miből is építkezünk és az sokszor mennyire visszanyúlik a múltba. (A fentiek például nekem is, csak nem régiben jutottak így az eszembe.) Mindez azonban azt is értelmezhetővé teszi, hogy 1983-ban hogyan is alakult ki a saját „jézusi” etikai „forgatókönyvem” a „boldoságmondások” alapján és szerint. (Az is a helyére kerül azonban, hogy miért adott „aha” élményt” és hivatkozási lehetőséget Gyökössy Endre „A növekedés boldogsága” című, 1990-ben megjelent és általam 2008-ban megismert könyve ebben a témában. Ez ugyanis igen sok mindenben összecseng a saját nézeteimmel.)
I. kifejtési szint: Már csak az érdekesség kedvéért is érdemes valamit írnom a kiskamasz Korompali Isten és Jézus képéről.
Fura kis gondolkodóként sem tudtam elgondolni azt, hogy ki és milyen Isten. Aztán olvastam valahol – talán ismeritek is ezt – hogy kb. annyira tudjuk elgondolni emberként Istent, mint egy tyúk az embert. Szóval nem is bíbelődtem ezzel sokat, hanem egy végtelenül jó és mindenre figyelemmel lévő „valakinek” rendeztem le magamban. Az azonban világos volt számomra, hogy „nem vagyok méltó” az isteni figyelemre.
Jézus azonban számomra egy végtelenül szeretnivaló valaki, hús és vér ember volt. (Ekként az én számomra „képileg” is egy barna, zsidó ember, ami nem nagyon tetszett a környezetemnek!) Olyan, aki a maga szelíd zsenialitásával átrendezte mindazt, amit addig az emberek a maguk világáról, meg a többi emberről gondoltak. Az első számú példaképem lett – kivéve a „lányok ügyét”.
Ma is úgy gondolom, ahogy egy teológus írta: „Ő az istenségébe vetett emberi hittől függetlenül is tökéletes modell marad az emberi cselekvés számára.” Persze így egy, s mást másként is érdemes megfogalmazni, mint ahogy az az Ő szájából az evangéliumok szerint akkor – kétezer éve – elhangzott.
Most leírom a – Máté evangéliuma szerinti – nyolc „boldogságmondást” a magam értelmező kommentjeivel és utána vastag betűvel azt, ahogy ezt manapság én használom:
1. Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa.
Az etikai döntési helyzetek mindig kritikusak. Sajátos origók, amikben rádöbbenünk arra, hogy vagy nem értékeltük azt, amink van, vagy bármink is van, valami más hiányzik nagyon. Egy vallásos ember azt az állapotot éli meg ilyenkor – és ezért boldog – mert ekkor látja meg azt, hogy Istene van! Az eltévedt, a kisemmizettsége tudatára jutó ember ilyenkor úgy érzi, hogy mindennek vége és a rezignáció (a mindennapi fogyasztói dolgainak elvesztésébe való beletörődés, a lemondás) állapotába kerül. Így lesz a lelkében szegény és nyílik meg arra, hogy mije is van valójában és mi is hiányzik neki igazából. Ekkor látja meg azt, hogy számára mi is lényeges és fontos.
1. Boldogok, akik tisztán látják azt, hogy mi mindenük van és mi hiányzik valójában. Ez nyithat utat ahhoz, hogy küdjenek az övéikért és a maguk boldogságáért.
2. Boldogok, akik sírnak, mert ők vígasztalást nyernek.
A sírás a fenti felismerésből fakad. Megtisztít, megnyit a másokkal való ölelkezésre és sírásra. Ez lehet a közös együttlépés kezdete.
2. Boldogok, akik átélik a veszteségeik miatti szomorúságot és úgy nyernek vígaszt a boldogulás útját látva, hogy közben vígasztalnak is.
3. Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet.
A gondjaink megoldásához sok út vezethet, amik közül nekünk azokra van szükségünk, amik valóban megoldják azokat és nem szülnek helyettük újabbakat. A szelídség végtelenül következetes, de nem erőszakos. Nem áll ellent, de nem engedelmeskedik. Nem gyűlölködik és nem erőből küzd. Törekszik az ellenfelei kíméletére és a közös győzelemre.
A mai világunkban az is kimondható, hogy vagy a szelídség győz, vagy nem lesz, aki megörökli a Földet.
3. Boldogok, akik nem negatív érzelmekkel és nem erőből küzdenek, hanem a közös győzelemért. Akik tiszteletben tartják mások „arcát” akkor is, ha talán meg sem érdemlik.
4. Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert ők kielégülést nyernek.
Jézus „etikája” abban különbözik az összes megelőző erkölcstől, hogy nem a győztesek „törzsi” erkölcse, hanem minden emberre vonatkozik. Az a valódi igazság, amely minden ember, vagyis az egész emberiség igazsága. Azoké is, akik a szó szoros értelmében éheznek és szomjaznak.
Az igazságban való kielégülés így tetteket jelent a helyes tudásunk alapjain és annak megfelelően.
Ez az igazság sokarcú, de egy lényegű, mert nem állhat más alapon, mint a „jézusi” felebaráti szeretet alapján.
4. Boldogok, akik igazán megtanulják és megértik mindazt, amit meg lehet és meg kell érteniük a történelmi sorsra jutásunk lényegéről és az abból adódó teendőinkről.
5. Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmat nyernek.
Az irgalmasság a felebaráti szeretet általános megvalósulása, a szeretet mindenkire való kiterjesztése.
5. Boldogok, akik minden rászorulóval a tetteikben is szolidárisak, mélyen megértve azt, hogy mindenkinek megvan a maga baja.
6. Boldogok a tisztaszívűek, mert ők meglátják az Istent.
Az erőt a fentiekhez a a helyes és helytelen, a jó és a rossz tisztánlátása és az ebből fakadó hit ereje adja. Ehhez magunkat a jóra és a jónak kell választanunk.
6. Boldogok, akik integrált személyiségként, tiszta szívvel és erkölcsösen élnek.
7. Boldogok a békeszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni.
Lényege a helyes ügyek és a harmónia kilakításának szolgálata.
7. Boldogok azok, akik tevékeny részvevői az emberi viszonyrendszerek harmóniája megteremtésének, akik ebben az értelemben részesei a béke teremtésének, mert a béke közös győzelem, az együttélés harmóniája, a boldogság alapja.
8. Boldogok, akiket az igazság miatt üldöznek, mert övék a mennyek országa.
8. Boldogok azok, akik fentiek nevében élnek és ezek mellett elkötelezetten kiállnak.
Az idők folyamán több tudóssal is eszmét cseréltünk az etika egyes kérdéseiről. Ők többször is feltették nekem azt a kérdést, hogy miért választottam a magam etikai „forgatókönyvének” a jézusi „boldogságmondásokat”? Ez ugyanis nem lehet az egyes emberi cselekvések erkölcsi/etikai megítélésének alapja.
Csakhogy nekem egészen 1985-86-ig eszembe sem jutott az, hogy mások bármiféle cselekedeteit etikai górcső alá vegyem. (Jézus pedig kifejezetten képviselte azt is, hogy „Ne ítélj, hogy ne ítéltess!”, mert hogy az ítélet joga a Jóistené.) Nekem a jézusi etikára pontosan azért volt szükségem, hogy a saját individuális énemet hozzam szinkronba a lelki énemmel – a mindennapi cselekedeteimet a lelkiismeretemmel. Csak gondoljátok el azt, hogy milyen kifejező is ez a fogalom, hogy lelki-ismeret! Később, amikor már általában is foglalkoztatott az indivídum és a lelkiség szimbiózisba hozásának feladata, még fontosabbá vált ez. Ez ugyanis nélkülözhetetlen feltétele annak, hogy az egyének szellemi termelők lehessenek más, hasonló egyénekkel való addícióikban – hogy ki tudjanak törni a bér-rabszolgaság vakságából. Mindezt – másként – úgy is lehet mondani, hogy egészen 1985-86-ig nem voltam reflektív viszonyban általában a társadalmak erkölcsi problémáival, etikai kérdéseivel.
Mielőtt azonban áttérnék ezekre, van a „boldogságmondások” személyiségépítő erejére egy iskolapéldám (ami egyben példa a fentebb említett „művészi termékek produktivizálása” „módszeremre” is).
II. kifejtési szint:
„Sajátos tudományos fantasztikus művet írt Lem 1963-ban „Solaris” címmel, amely két világhírű filmest is arra késztetett, hogy filmet készítsenek ennek adaptációjával.
Önmagában az is ajánlás, hogy az egymástól oly távol eső Andrej Tarkovszkij és George Clooney is filmre vitte a lelkiismeretnek az indivídum elleni Lem-i lázadását.
A főhős - Kris Kelvin - tudós, aki súlyos emberi és alkotói válságba került. Boldogtalan, nem tud mihez kezdeni az életével.
Ebben a helyzetben küldik ki a Soláris bolygóra. Itt ugyanis különös dolgok történnek, amelyek következtében öngyilkos lett az egyik barátja. Ezt a tragédiát kell kivizsgálnia.
Megérkezését követően rövid időn belül kiderül az, hogy a bolygó végtelen plazma-óceánja valójában egy bolygónyi tudat hordozója. Ez a tudat úgy próbál kapcsolatot teremteni az emberrel, hogy megjeleníti a lelkük legmélyén rejlő, legerőteljesebb emlékeiket. Csakhogy ezek az emlékek, mind eltemetett emberekhez fűződő, eltemetett lelkiismeret-furdalások.
Kris az első ottani éjszakája után arra ébred, hogy ott fekszik mellette a felesége, aki a szerelmük és kapcsolatuk csődje miatt lett öngyilkos. Rájön arra, hogy ez csak a felesége sajátos árnyékképe és mindenáron el akarja pusztítani. Ez többször sikerül is, de minden hajnalban újra vele ébred.
Lassan megbékül ezzel a helyzettel és a megelevenedett lelkiismeretét mindinkább elvállalja. A vele folytatott elmélyülő beszélgetésekben egyre világosabbá válik az, hogy "pörgő" indivídumként, racionális tudósként hova is jutott? Felismerte azt, hogy hogyan vesztette el az otthonát minden értelemben és velük a hit és a szeretet képességeit.
Ebben a magáraismerési folyamatban bejárja a jézusi boldogságmondások stációit.
Rádöbben a lelki szegénységére, megtanul sírni, szelíden elfogadni és küzdeni, igényelni a valódi igazságot. Megtanul szeretni, megtisztulni, békére jutni valamennyi kapcsolatában és kiállni mindezekért.
Megnyugvó álmaiban tékozló fiúként tér vissza a szülői házba Apjához és a Szülői Ház szép természeti környezetén keresztül lesz ismét a Föld fia is.
Kész ezután a megelevenedett lelkiismeretével, vagyis a felesége mindinkább önálló tudatot nyerő árnyképével élni.
Ez az árnykép azonban valójában a Soláris tudatóceánjának része, amit az maga is felismer. Az igaz szeretet pedig az élőket élteti, míg a holtakat békében nyugtatja.
Az árnykép visszatér önmagához, míg Krisnek vissza kell térnie a vezeklés sötétségéből a maga valódi életébe és világába. Ezek mostmár valóban az övéi, ahogy önmaga is az övék.
Valójában egy zarándokútról szól ez a könyv, amely zarándok út bejárását mindenkinek javasolni tudom.”
III. kifejtési szint:
1984 őszén hivatalosan is megalakult a Szentesi Véga Békeklub. Eddig alapvetően csak engem bántottak a különféle hatalmi tényezők – elsősorban a Vízmű Vállalat kereteiben – az általuk nem is ismert és nem is értett véleményeim miatt.
1985 tavaszától azonban, nem csak Anikóra terjesztették ki a „leckéztetéseiket”. Egyre több különféle sérelem érte azokat a nem eminens diákokat is, akik velünk együtt csinálták a dolgainkat, vagyis akik „vegások” voltak, lettek.
Eleinte úgy hittük, hogy ennek politikai indokai vannak, mert úgy gondolják, hogy a nézeteim érvényesítéséhez szervezek szervezetet. A városi politikai vezetők azonban előbb azt ismerték fel, hogy kifejezetten ellenzek egy hazai „kapitalizmus rekonsrukciót”, aztán azt is, hogy demokratikus szocialista kimenetekben gondolkozom – amit egyébként gyerekesnek gondoltak.
Ezt követően ugyan „hullámzott” a hozzám és a VE-GÁ-hoz való viszonyuk, de inkább csak az intézményeken keresztül igyekeztek gátolni a VE-GA terjeszkedését és tevékenységét. Ezeket az akciókat nem volt nehéz fel és kiismerni. Azonban éppen ezek nyomán derült ki valami, ami engem is váratlanul ért.
Az iskolák és egyes pedagógusaik – köztük „reformerek” és ellenzéki attitűdűek – a fentiektől függetlenül is lényegében folyamatosan támadták általában a VE-GÁ-t. A VE-GÁ-hoz (is) tartozó diákokat pedig mind többet hozták lehetetlen helyzetekbe.
Egyes iskolák és kollégiumok tehát a belső logikájuk okán viseltek „harcot” a VE-GA ellen! Mi több, lehetetlen helyzetek sorába hozták azon rájuk bízott diákjaikat, akiken „fogást tudtak találni” és akiket „vegás ellenségként” kezeltek – nem egyszer megfélemlítési célzattal.
Nyilvánvalóan szó sem lehetett ebben az esetben politikai vagy ideológiai problémákról (hivatkozni is csak ritkán hivatkoztak ilyesmire a kibontakozó vitáink során).
Hamar egyértelművé vált az, hogy a vegásnak mondott mentalitás, gondolkodásmód és az iskolai-kollégiumi demokráciára való igényű tevékenységek voltak „ellenzékiek”. Úgy élték meg a vegás diákok iskolai-kollégiumi tevékenységeit, mint ellenük irányuló tevékenységeket. (Nem tudtam/tudtunk ezzel mihez kezdeni. Lényegében még a SZIDÖK kapcsán is rendre szembekerültünk ezzel a problémával, ahol egy-egy SZIDÖK csoportosulás megerősödött.)
A politika és később a pártpolitika hatásrendszereit gyakorlatilag úgy kezeltem, mint az időjárást, amit el kell viselni, amire semmi ráhatásunk nincs. Az iskolai tanáregyéniségek VE-GA ellenes „misszóit” azonban már nem tudtam ilyennek elfogadni, mert a saját diákjaik ellen irányultak, minden kézzelfogható indok nélkül. A ráhatásom azonban ezekre az emberekre is alig volt, mert velem szemben – és különösen a diákjaikkal szemben – hatalmi helyzetben voltak, amivel éltek is.
Egyetlen lehetőségem volt az, hogy mind a diákokat, mind pedig az érintett pedagógusokat – esetleg az eminens és kedvelt diákjaikon keresztül - azzal szembesítsem, hogy ezek a cselekedetek súlyosan erkölcstelenek.
Mindenek előtt a diák szereplők számára szerettem volna etikailag érthetővé tenni azt, hogy miért is erkölcstelen mindez, amiért rombolja az emberi méltóságot és egészében is az élet ellen való.
Nagyon nehéz feladatot vállaltam két okból is.
Az egyik az, hogy az etikai tudományom „arisztotelészi” volt és az „Eudémoszi etika”, meg a „Nikomakhoszi etika” nem sok segítséget nyújtott az akkori konkrét helyzetre. A másik meg az, hogy a tizenévesek egyszerűen nem tudtak ebben a témában a partnereim lenni és ez nem is lehet tizenéves feladat.
Praktikus ember lévén az értelmezésnek más útját gondoltam ki és javasoltam.
Két fő kérdést tettem fel:
I. Az egyik az, hogy az egyes konfliktusok során, a különféle felnőtt felelősök cselekedetei mennyire feleltek meg az általuk vallott és vállalt elveknek illetve a konkrét feladataiknak, vállalásoknak?
II. A másik pedig az, hogy a vizsgált konfliktusokban hogyan jártak el egymással és a rájuk bízott tizenévesekkel/a diákjaikkal szemben, a fentiek tükrében?
Ezek tükrében lehetett és kellett volna etikai ítéletet hozni. Ezt azonban sem az érintettek nem tették meg, sem pedig én. Én alapvetően azért nem, mert az egész alapállásommal szembenállt volna egy ítélethozatal.
2000 év közepén a fentieket és egy esettanulmány leírtam („Vegás eljárásmód-minta az etikai ítéletek meghozásához egy, a gyermekérdekeket és gyermekeket veszélyeztető ügyben”; honlap – Könyvtár – Levelek – V. fejezet). Etikai ítéletet azonban ebben az írásban sem hoztam.
*
1995 évtől egyértelművé vált két egészen új és más típusú kihívás.
1. Az egyik az, hogy addig jellemzően középiskolás jellegű volt a VE-GA, vagyis ahogy felnőttek a vegások, véget ért a pályafutásuk a szervezetünkben. Ez 1992 után gyorsan kezdett megváltozni, mert egyre többen maradtak meg vegásnak felnőtt korukra is. Ezzel pedig új típusú gondok sora jelent meg a szervezetünkön belül. Ez új szabályokat követelt meg, amelyek nem egyéni erkölcsi etikai jellegűek voltak – amelyek a számomra addig nagyon is jól megfeleltek – hanem csoportszabályok.
1.1 Egyrészt hivatalos szervezetté kellett válnunk. Valójában azonban nem csak azért kellett a jog szerint is civil szervezetté alakulnunk, mert az társadalmi elvárásként is megjelent. A társaság saját érdekéből is jogszerűen működővé kellett válnunk. (Az már csak hab volt a tortán, hogy – tévesen – a diákjogok ügye mentén próbált demokratikussá szerveződni a tizenéves civil szervezetek szinte teljes – akkor még több tízezer fős – köre.) 1.2 Másrészt új és íratlan együttélési szabályok szükségessége jelent meg. Spontán és mindenhonnan összeszedve kezdett kialakulni egyféle szubkultúrális csoport erkölcs, ami nem felelt meg a jézusi általános, vagyis mindenkire vonatkozó etikai szabályok elvével.
Ezért tovább erősítette a VE-GA „elkülönülését” azzal a veszéllyel, hogy a VE-GA ezen a téren is másokkal szemben fogalmazódik meg. Ennek csak tudatosan lehetett megfelelni, ezzel csak tudatosan lehetett szembeszállni.
2. A másik gyökeresen új kihívás engem nem ért meglepetésként. Egyre nyilvánvalóbbá vált ugyanis, hogy a fejlett kapitalizmushoz fűződő ábrándok tragikusan komolytalanok voltak és globálisan győzőtt a manter-imperializmus. Ezzel együtt azonban véget ért az emberiség gyermekkora is és napirendre került az a kérdés, hogy tud -e felnőtté válni? A felnőtté válás pedig egyrészt egyéni feladat etikai értelemben is – amire jó a „jézusi recept”.
Másrészt olyan társadalmi etikai viszonyokat feltételez, amelyben az erkölcsi/etikai fejlődés határozza meg a kulturális fejlődést és a kulturális fejlődés a gazdasági fejlődést.
Először történt meg az, hogy egy filozófus két briliáns etikai könyve alapján próbáltam építkezni.
A filozófus Heller Ágnes. A két könyv pedig az „Általános etika” (1994) és a „Morálfilozófia” (1996). Sokféleképpen próbálkoztam egyféle, a VE-GÁ-nak megfelelő változatot kiérlelni, de nem ment.
Ezt követően döntöttem úgy, hogy valósuljon meg egy „etikai nyári egyetemünk”, amelynek hozadéka alapján reméltem megtalálni a megfelelő utat. Az „egyetem” igen tartalmasan valósult meg és bár közvetlen és konszenzusos eredményt nem hozott, mégis segített megtalálni azt a forgatókönyvet, amit elfogadhatónak találtam és aminél máig nem hordtunk ki jobbat.
Ez pedig a következő:
I. Tiszteljük mások autonómiáját:
1. Tiszteletben tartjuk más testét, lelkét, szellemiségét.
2. Tiszteletben tartjuk emberi méltóságát, identitását, meggyőződését, hitét és erkölcsi felfogását.
3. Figyelembe vesszük kapcsolatainkban a személyiség- és közösség-rangúsági viszonyokat és nem kényszerítünk semmit másokra ezen az alapon.
4. Kerüljük a felesleges gyámkodást és a fogadatlan prókátorságot.
5. Rendezett módon segítjük mások önállóságának fejlődését.
II. Figyelünk másokra:
1. Figyelemmel vagyunk mások értékeire és érdekeire.
2. Meghallgatjuk mások véleményét.
3. A vitákban betartjuk az erkölcsi alapelveinket.
4. Cselekedeteket ítélünk meg és emberi ítéleteinkben morális ítéletet hozunk, ha ez elkerülhetetlen.
5. Figyelünk a mások érdemeire.
6. Megkülönböztetjük azt, hogy mikor kell emlékezni és mikor felejteni.
III. Tekintettel vagyunk mások érzékenységére:
1. Elkerüljük mások megbántását, megsértését.
2. Tiszteletben tartjuk mindazt, ami másoknak fontos.
3. Tapintatosak, de őszinték vagyunk másokkal.
4. Alapelveink betartásával kifejezzük érzelmeinket. A negatív érzelmeinket én-nyelven. A megbecsülésünket, rokonszenvünket, szeretetünket tiszta szívből.
5. Nem zsarolunk senkit a szeretetünk, megbecsülésünk megvonásával.
6. Nem alázunk meg senkit.
IV. Tekintettel vagyunk mások gondjaira:
1. Érzékenyek vagyunk a másokat ért igazságtalanságra és mások szenvedésére.
2. Minden tőlünk elvárhatót megteszünk ezek kiküszöbölésére.
3. Ezen tevékenységeinkben betartjuk a rangúsági viszonyokból adódó szabályokat és a segítői tevékenység szabályait.
V. TÖRŐDÜNK a ránkbízottakkal:
1. Törődünk mindazokkal, akikhez a kölcsönösen vállalt szeretet köt.
2. A felebaráti szeretet jegyében törődünk mindazokkal, akikkel a sorsunk összeköt.
3. Mindennapjainkban is törődünk a ránkszoruló idegen emberekkel a szolidaritás jegyében.
4. A világtörténelmi sorsra jutásunk jegyében törődünk a világgal.