Levelező távképzés „15”
Bevezető:
Ez a rész tulajdonképpen zárása annak a témának, amiről csak az utóbbi időkben beszélhettem, miközben alapvetően mindig is ez foglalkoztatott. Ez a zárás azonban nyitott kérdések sorát is felveti.
Ennek az alapvető oka az, hogy kiinduló pontnak mindig a kapitalizmus fejlettebb gazdasági és társadalmi struktúráit tekintem – most is. Azonban a globális kapitalizmus manter formája – miközben a gazdaságot egységesen struktúrálja – a társadalmak és az ezekben dolgozó emberek nagyon sokfélék. Összességében elmondható az, hogy a sacc per kb. 200-300 milliónyi klasszikus, illetve modern polgárság mellett él még a Földön kb. 7 milliárd ember, akik nem azok és soha nem is lesznek azok. Így van ez már Közép-Európában is. Itt a klasszikusnak nevezhető polgárság aránya 5-6%-ra tehető, miközben a magyarság nagyjából fele lényegében, csak magával elfoglalva – csak ennyiben indivídum – és ezen túl maximum a magyarok 10-15%-a vallásgyakorló, akiknek harmada viszont fundamentalista módon és tartalommal az. Az, hogy ez a társadalom kiket választ vezetőinek, teljesen megfelel ezen állapotának.
Az Európa határvidékén létező tágabban értelmezett orosz társadalom kicsi töredéke tekinthető klasszikus értelemben vett polgárnak. Legalább harmada körében pedig elképesztő gyorsasággal nyert teret – ismét – az obscsina addíciós közössége és vagy 20%-ban olyan súllyal a pravoszláv vallás, hogy szentté avatták az erre minden szempontból tökéletesen alkalmatlan II. Miklóst, minden oroszok utolsó cárját. Teljesen magától értetődik ebben az esetben Putyin „atyuska” üstökösi pályfutása és az, hogy ez teljesen stabil kereteket nyert.
Az egymilliárd indiai és az 1,2 milliárd kínai esetében más és más okokból ugyan, de vitathatatlanul igaz az, hogy semmiféle polgári felelősség tudata vagy érzete nem nyomaszja őket.
A csak önmagukkal elfoglalt illetve a különböző addíciós jellegű társadalmakban élő ember-
milliárdokat jól láthatóan nem érdekli a Föld sorsa – általában a nagypolitika – miközben nemzeti és vallási kitalációk mentén rendkívül könnyen manipulálhatóak.
Az így leírt helyzet azonban nem túl kecsegtető az emberiség sorsát illetőleg, hiszen mindig azt mondtam, hogy a megmaradásunkhoz az kell, hogy az emberiség egy ehhez elégséges, mértékadó hányadának egyénei a világtörténelmi szerepük tudatára jussanak. Az pedig evidensnek tűnik, hogy erre igazán esélye, csak a legfejlettebb embertípusnak, a klasszikus értelemben vett polgároknak van (vagyis a felnőttrangú indivídumoknak). Olyanoknak, akik a világ jelentősebb hányadán a közelében sincsenek az egyre veszélyesebb termelő erőknek ugyanúgy, mint a közvetlenebb globális pusztítással fenyegető fegyvereknek.
A következőkben áttekintem azt, hogy mi a helyzet a címben megjelölt „klasszikus” szituációval.
Ezt követően – Tarkovszkij (és egy kicsit Ajtmatov) segítségével – megvizsgálom az orosz szituációt, ahogy ezt nem igazán tehetem meg India és Kína tekintetében, mert ehhez nem tudok eleget. (Egyben tudatosan kerülöm a mohamedán világ régióit, lényegében ezen okból is.) Végül pedig megvizsgálom a saját szubkultúránk dolgait, amely kicsinyke és gyengécske ugyan, de kezdetektől a kiút útjait keresi, tudva-tudattalan.
*
Az ember, miközben – kezdetben csak Európában – tőkéssé és bérmunkássá lett a kapitalizmus tőke-viszonyában, kiszakadt a mindenségből és az addigi addíciós társadalmi szöveteiből, a totális társas magányba. Ezzel együtt megkettőződött egy indivídumra és egy „belső odaátra”, a szellemisége és lelkisége jobbára tudatalan szintre süllyedésével. Alapvető kihívássá ekként lett ő maga önmaga számára. Mindent, amit eddig öntudatlanul kapott, azt ezt követően mindinkább magának kellett kitalálnia és megcsinálnia a maga számára alapvetően, mint termelőnek és fogyasztónak. Önmagát is neki magának kell kitalálnia! Itt tartunk most is, mint alapvetően termelő és fogyasztó – gyakran csak kvázi – indivídumok.
Mindez így a Föld nagyobb térségeiben nem játszódott le és már nem is fog lejátszódni. Közben azonban az emberiség a globális manter-imperializmus társadalmi kereteiben és gazdasági valóságában elért a Gaia számára lehetséges határaihoz. Ezzel nem nézhet szembe az emberiség, csak mint a világukba – számos lehetséges úton – egész egyéniségként, szervesen visszahelyezkedő emberek együttműködő társadalma. Ha ez nem lehetséges – és még nem az – az azt jelenti, hogy katasztrófa van és eszkalálódik. Lehetségesnek pedig, csak úgy lehetséges, ha megvalósul a világtörténelmi sorsuk tudatára jutott emberek új típusú egyéniséggé válása.
Bizonyos értetlenség övezi a viszonyomat Tarkovszkij film-sorozatához. Az orosz kultúra azonban Tarkovszkij filmjein (és Ajtmatov könyvein) keresztül felvázol egy másik kibontakozási helyzetet/ lehetőséget is azon kívül, hogy csak a klaszikus polgárok tömegei indivídumának illetve szellemiségének-lelkiségének szimbiózisa útján nyílhat lehetőség a megmaradásra. Ez nekem amúgy sem teszett, mert az európai kultúra primátusát jelentené, más kultúrák rovására. (És e tekintetben említést sem tettem még a közel- és közép-ázsiai, az afrikai és a dél-amerikai kultúrákról.)
Visszatérve Tarkovszkij világlátásához, a helyzet az, hogy Ő nem a gazdasági-környezeti illetve a háborús katasztrófákkal foglalkozik. Ezeket az emberekben zajló szellem és lélekvesztéssel (az Isten-hit elvesztésével) járó katasztrófa következményének tudja. Az emberekben és ennek nyomán a társadalmakban kibontakozó katasztrófát már réges-régen meg is filmesítette, méghozzá egészen elképesztő gondolatkísérletekkel és döbbenetes színvonalon.
Még kilenc éves sem voltam, amikor bemutatták az „Iván gyermekkorá”-t! 1972-ben mutatták be a „Solaris”-t és 1979-ben a „Sztalker”-t. Ez utóbbinak is 38 éve már.
I. kifejtési szint:
A klasszikusnak mondható (alapvetően nyugat- és észak-európai) szituációt vázolja föl tehát ennek a távképzési résznek a címe és elsőként ezzel foglalkozom.
Mit is jelent az egyéni felnőttrangúság (1)? Miért gondolom úgy, hogy – ha nem is bölcsnek, de – felnőttrangúnak kell ahhoz lennie egy embernek (és nem okvetlenül leendő polgárnak), hogy ismét helyreálljon az egyénisége – az egysége – egy, már minőségileg magasabb szinten (2)?
1. Mindenek előtt akkor felnőttrangú az ember, ha autonóm vagyis önálló gondolkodásra és cselekvésre képes. Ennek részeként résztvevője a rá is vonatkozó szabályok alkotásának, ellenőrzi a maga dolgait, illeszkedik be oda, ahová ezt fontosnak tartja, és szabad. Ez utóbbi vonatkozásában a felmért korlátai és függőségei tiszteletben tartásával és felelősen teszi ezt, hogy valóban szabad legyen.
Szűkebb értelemben az autonómiát szoktam hangsúlyozni, mint azt a célt, amit elérni saját céljaként segít a VE-GA.
Másik fontos jellemzője a felnőttrangú embernek, hogy van olyan tevékenysége, ami önmaga számára is az egyik lényegi alkotója. Erről ma már többet is tudtok. Jó ugyanis az, ha ez a bérmunkája, de azért általában kell hozzá valamilyen alternatív munka (is).
A felnőttrangú ember rendezi az emberi kapcsolatait. Ennek két oldala van. Az egyik az, hogy ismeri magát, főleg mások megismerése mentén.
A másik oldala meg az, hogy a kellően megismert emberek között, ennek megfelelően alakítja önmaga helyét és pályafutását. Két dolognak azonban kiemelt jelentősége van ebben a vonatkozásban.
Az általam rendszerint felsoroltak közül pedig az utolsó jellemzője az, hogy részt vesz a közéletben, önmaga és szövetségesei értékei mentén, érdekei(-k) érvényesítéséért.
Van azonban még egy tulajdonság, amit ugyan belerajzoltam az ún. boldogság folyamat-rendszerbe, de sok-sok ideig nem fejthettem ki. Ez pedig az, hogy a felnőttrangú ember már foglalkozik az „önvalójával” (atman-jával, lelkével), annak felfedésével, érvényesítésével.
Kifejezetten a „társadalmi én”-jéhez kapcsoltam ugyan a felnőttrangúságát, de „lerajzoltam” azt, hogy az „intim én”-je nélkül még tragikus harmóniára sem juthat az életében.
2. Miért is kell legalább felnőttrangúnak lennünk ahhoz, hogy egyesítsük megkettőződött személyiségünket? Azért, mert ahhoz, hogy az individuális „személyiségünket” illetve a szellemiségünk mélyebb rétegeit és a lelkiségünket egyáltalán megismerhessük, van néhány feltétel, aminek meg kell felelnünk.
Ilyen feltétel például az önálló gondolkodás követelménye. De ilyen feltétel az alapos társadalom és önismeret is. Vagyis feltétele a felnőttrangúság.
*
Az indivídum, mint – a modern értelmezés szerinti – egyedi egyén és egyéniség (önző én), vagyis személyiség, legfejlettebb értelmében a klasszikus polgár.
A polgár (citoyen) jellemzőit már kifejtettem valahol ebben a képzésben és nem szeretném ismételni magamat ebben sem. A polgár markáns identitású, autonóm, öntudatos, hittel és erkölcsi tartással élő ember. Kiáll a közjóért, a politikai-állami demokráciáért, tiszteletben tarja mások munkáját és vagyonát. Jogtudatos és a jogait mindenek előtt felelősségként értelmezi.
Élete minden szempontból kapcsolódik azonban a társadalmi-gazdasághoz és elsődlegesen az abban való praxisa tükrében „méri”, határozza meg önmagát. A sikeressége alapvető kritérium a számára és ehhez illetve ennek hétköznapi megéléséhez otthon kell lennie az európai tudatformákban, azok tartalmainak szabad használatában.
Pusztán a mucsai önzés azonban senkit nem tesz polgárrá!
A világ-gazdaság fejlődése nem megállítható, még akkor sem, ha történelmi távlatban önmaga és a Gaia ellen fordul. Az anyagi gazdagság megteremtése azonban alapvető érdekünk, hogy az emberiség nagyobb hányada meg tudjon szabadulni a sorvasztó nyomorból és „fel tudja emelni a fejét”. Ez – ha rendkívül igazságtalanul is, de összességében – meg is valósult.
Az így létrehozott és létrejövő eszközrendszer azonban mind veszélyesebb és csak az emberiség egy ehhez elegendően mértékadó része garantálhatja azt, hogy ez az eszközrendszer nem pusztít el mindent.
Ehhez az emberiség minél nagyobb hányadának klasszikus értelemben vett polgárnak kell lennie, polgárrá kell lennie, vagyis két lábbal a Földön álló, racionális indivídumnak. Arra van nélkülözhetetlen szükség, hogy az ilyen polgári indivídumok sokasága jusson új típusú szimbiózisra a szellemiségével és a lelkiségével. Szerintem csak az általuk vezetett és a világtörténelmi sorsuk tudatára jutott, egész-séges egyének sokasága köthet működő alkut Gaián keresztül önmagával.
Ezekkel a gondolatokkal azonban nagyon nehezen járható utakra jutottunk.
Ahol fejlett polgárság van, ennek – hogy úgy mondjam – az árát máshol, mások fizették és fizetik meg, mind a mai napig.
Ezzel együtt is ki kell mondanunk egy rendkívüli jelentőségű tényt. Azok a tömegek, amelyek jelenleg is a mindenség osztatlan lelki részeiként léteznek, vagy individuálisan némileg már elkülönültek ugyan, de nem tekinthetők polgároknak, nem válhatnak egyenlőre a fogalom igazi értelmében vett egyéniséggé. Közvetlenül nem juthatnak tudatára a világtörténelmi sorsuknak sem. Magyar viszonylatban is kimondható az, hogy a társadalom nagy többsége a szó teljes értelmében nem polgár, nem ilyen magatartású és nem is tud ennek megfelelően viselkedni. Nem véletlen az, hogy a mindenestől orosz identitású Tarkovszkij eleve más utakat keres. Filmjei sorában végül is a tömeges, korcs, hitetlen, vallástalan individualizmust kárhoztatja a katasztrófáért.
A jövőt egy új, hittel élő kultúrát létrehozó, de a hagyományos értelmezésű személyiséget (szellemiséget, lelkiséget) önmagukban újraalkotó emberek tömegeiben látja – szeretné látni.
Ugyanakkor a rá is jellemző „oroszos” szerénységgel és az (orosz) emberekbe vetett hitével nem néz szembe a maga szerepével. Azzal, hogy magasan fejlett polgári indivídum, aki azon is munkálkodik, hogy újraalkossa magát egyféle szellemiséggel és hittel, mint a sajátjával – miközben kitágítja a maga útkeresését a népe útkeresésévé.
Számomra fiatal férfi korom óta az a legfontosabb kérdés, hogy ki lehet-e ezt a problémát valami emberi módon cselezni? Lehetséges-e és ha igen, akkor hogyan lehet fejlett indivídumok nélküli társadalmakban – tehát ebben az értelemben fejletlen – tömegeknek átlépni önmaguk ezen árnyékán?
*
Jelenleg tehát ott tartunk, hogy a jövő új egyéniségeihez, csak módjával vannak ehhez eléggé fejlett indivídumaink, vagyis érett polgáraink. Ők is alapvetően a sikerességükkel vannak elfoglalva és azt a fogyasztásukon mérik. Utódaik pedig menetrendszerűen szállnak fel az információs – annak mondott – sztrádára, amiről növekvő hányaduk igazán már le sem fog szállni.
A másik oldalról sem állunk azonban valami jól.
Az elvileg a lelkük öröklétéért – üdvéért – létezők módfelett fogyasztói módon, kényelmesen értelmezik (már ha foglalkoznak ezzel egyáltalán) a „segíts magadon és az Isten is megsegít” „tanácsot”.
Létezik azonban egy nagyon sajátos, de egyben nagyon emberi ellentmondás is, a hitük nevében.
Magánemberként totálisan hajlamosak Istenre hagyatkozni, ami teológiailag végül is teljes mértékben indokolt. Az ember ebben a vonatkozásban, csak önmagáért (talán még a családjáért) felelős, de még ebben sem igazán egyértelműen.
Ugyanakkor törzsük, népük, egyházuk tagjaként hajlamosak végrehajtani minden parancsot, amit ezek vezetői – sokszor Istenre hivatkozva – kitalálnak. A politikai-társadalmi-gazdasági praxishoz – általában véve a globális sorsunkhoz, az emberiség sorsához – tehát magának Istennek nem sok köze van, a vallásos hitben élők számára sem.
Ez eredménye, egyben oka is annak, hogy nincsenek reflexív viszonyban önmaguk hitével, vallásával és egyházával, mert nem különítik el ezeket önmaguktól. Ha el is indulnak nagy ritkán ezen az úton, az többnyire önmaguk számára is valamiféle ördög műve.
II. kifejtési szint:
Most vizsgálom meg az „orosz szituációt”, amelynek esetében racionálisan kezelhető ugyan a klasszikus polgári lét (indivídum) és annak lehetősége, de a köznapi valóság nem ez. Maga az indivídum kifejezés még elvben sem igazán jelenti egyébként a klasszikus polgárit. Azon társadalom-részekben, ahol ez valamilyen szinten létezik, inkább lepusztult anyagiasságot, egyben a minden hagyományt feladó, elvtelen szolgaságot jelenti.
Tarkovszkij központi problémája a személy és a világ konfliktusa. Az a harc, amiben a (kül-)világ megpróbál beköltözni a személyiségbe, azt a saját játékszerévé tenni. A személy pedig küzd önmaga érvényességéért, hogy élete meghatározója önmaga (belső) világa legyen.
A „világ” fegyverei ebben a harcban a kegyetlensége, az anyagi javak, a hatalom, a politika, a sokféle fenyegetés és a mézesmadzag.
A személy „eszközei” mindenek előtt az a hagyomány és értékvilág, az örök emberi értékek, amelyekbe beleszületett, belenőtt. Ezek legmagasabb szintje a személy ideáit megjelenítő – transzcendens – erkölcsi normák. Ez azonban az alapjaiban addíciós orosz társadalom tradícióihoz kapcsolódó értékrend, az ortodox keresztény, vagyis vallásos „orosz lélek”. Azzal azonban maga Tarkovszkij is viaskodott, hogy mint polgárosult indivídum nem tudott feloldódni ebben a lelkiségben.
A személy belső világa és a külvilág konfliktusa Tarkovszkijnál többnyire, mint az egyénen belüli személyiség (perszona) és az (elidegenedett, „európai”) indivídum konfliktusa jelenik meg – így vagy úgy, de egyféle tudathasadásként.
Az indivídum hátterében az a (kül-)világ van, amelyben a széthulló tradíciók (a transzcendens hagyomány és értékvilág) és a modern civilizáció mindent eldöntőnek látszó harca zajlik.
I. Az „Iván gyermekkorá”- ban a (kül-)világ – mint felfoghatatlan katasztrófa, embertelen háború – beköltözik a gyermek alakuló személyiségébe és elpusztítja a még meg sem formálódott lelkét.
Védtelen a háború ellen és az fizikailag is elpusztítja. Egyetlen szereplő van, aki megőrzi a maga belső világát és ezért ügyetlenül is mozog a háború mindennapivá vált világában. És egyedül Ő marad életben.
II. Az „Andrej Rubljov”-ban a külvilág kegyetlen sokkjai miatt alkotásképtelené válik az ikonfestő.
Csak egy különös példa erejével tud felül emelkedni a külvilág szörnyűségeinek hatásain. Boriszka, a szinte még gyermek harangöntő az alkotás gátjait leküzdő belső függetlenség – a családjától örökölt „tudásával” és vallásos hite feltétlen bizalmával megerősítve – a hit példáját adja.
A hitében megerősödött Rubljovnak azonban a hite is megváltozik. Az emberben is hisz és nem a büntető Istent festi már, hanem a szerető Istent, az emberi szabad akarat Istenét.
III. A „Soláris”-ban az isteni hatalmú bolygónyi tudat lelkiismereti „tükre” előtt következik be a főszereplő szembenézése a „világi” sodródásával és annak következményeivel: a szeretett nő és az „otthon” – minden értelmű – elvesztésével.
Egyúttal megelevenednek azok az erkölcsi tartalmak, amelyekből újjászületik a főszereplőben az etikai személy. (Lényegében a Krisztusi út boldogságának stációi szerint – amire még visszatérek).
Így lesz ismét „otthon”.
IV. A „Tükör”-ben a – sztálini – világ már, mint belsővé vált világ van jelen a megbetegedett főszereplőben. De jelen van benne minden hit elvesztése is. Részben pedig emiatt az is, hogy elvesztette a családi kapcsolatait, a fiával való kapcsolatát is. Általában elvesztette az emlékezetét, a szeretetre és ezekkel a kommunikációra való képességét. Egyedül van, nagyon egyedül – mint lényegében mindenki.
A betegségének lényege éppen az, hogy benne zajlik le a „mindenből kiszakadt”, a külvilág által sodortatott indivídumok, valamint a kulturális, nemzeti-történelmi, családi, sőt természeti hagyományaikat – az „otthonukat” – vesztett emberek személyiségének, lelkének harca. Az erkölcsi erőfeszítésének lényege a mindezekre való emlékezés és az emlékek tükrében megvalósuló újraépülése. Jelképes halála és feltámadása azt jelentette, hogy végül is győzött életében a belső (etikai) személyisége és így maga is új életre született meg. A filmmel mindezt mindenkinek felajánlja Tarkovszkij.
(2017. 12. 10-ig látható a Műcsarnokban az „Emlékek tükre” című Tarkovszkijról szóló kiállítás, ami a „Tükör” világához kötődik. Ez lényegében egy önéletrajzi ihletettségű film. Jelen képzésben egy más szempontból írtam a filmről. Most azonban, kifejezetten, mint filmről is írok néhány gondolatot. A főszereplő Tarkovszkij alteregója, aki lelki krízisbe kerül a különélő felesége és fia látogatásától. Ez pedig „halálos betegségbe” taszítja.
A lélek mélyén zajló kétségbeesett vívódások mögött mindvégig az áldozathozatal és az áldozat elfogadásának problémája húzódik meg. Mind személyesen, mind családi viszonylatokban, mind általában az orosz nép viszonylatában.
A tengernyi baj felszámolta és felszámolja a hit és a szeretet képességét, felbontotta az emberi kapcsolatok szövetét, a kommunikáció emberi folyamatait.
Tarkovszkij a saját, a családi és a nemzeti emlékek felidézésével illetve azokból épít fel hatalmas erkölcsi erőfeszítéssel egy „tükröt” önmaga azonosítására. Ezt kínálja fel filmes eszközeivel mindenki másnak is.
Legtágabb értelemben az orosz népnek, sőt minden embernek, aki hajlandó megismerni az „orosz lelket” és történelmet.
Ez az útja annak, hogy újjá szülessen az áldozathozatalok emlékezete és megvalósuljon azok elfogadása.
Ezek nyomán születnek újjá a belső és külső kommunnikációs folyamatok, az emberi kapcsolatok, a hit és a szeretet – mint minden emberi kapcsolat lényege.
A filmben Tarkovszkij tudata jelenik meg tükörként. Az egész a maga asszociációinak szabadon felépülő rendszerében, természeti képekben, enteriőrökben, személyes és családi történet-töredékekben, nemzeti történet-töredékekben és megannyi jelképekben megjelenő töredék tarkovszkiji összességeként.)
V. A „Sztalker” – mint a „Zóná”-ba lépők vezetője (a „Zóna-vallás” papja) – azzal a problémával küzd, hogy az ember nem csak belső (hívő, etikai) személy, hanem egyben társadalmi lény, vagyis önző indivídum is. Tudatában van annak, hogy a hittel élő, etikai személlyé válás végső feltétele az, hogy hasonló személyek megteremtsék a maguk közösségeit és azokban oldódjanak föl.
A Sztalker egy „idegen felsőbb erő” által megváltoztatott valóságra – a ”Zónára” – mint a magából kivetülő „személyes” világában kísérel meg két dolgot azzal, hogy ezt másokkal is megismerteti.
Egyrészt egy megújított hagyomány és értékvilágon keresztül/által szeretné visszavezetni a „tudományt” és a „művészetet” és az ezeket képviselő indivídumokat a vallásos hit világába.
Másrészt bizakodva a megváltozásukban, partnereket keres bennük egy új erkölcsi, vallásos közösség megteremtéséhez.
Azonban csalódik, nem jár sikerrel, mert az emberek nem létezhetnek a valódi világon kívül.
Senkivel, még a feleségével sem tudja megosztani a hitét és a maga személyiségéből alkotott (transzcendens) világát.
A filmek sora tükrözi azt – különösen a „Sztalker” – hogy gond van magával a (transzcendens) hagyomány és érték világgal is. Ez ugyan most is kifejezetten orosz, de már nem tudja „visszaadni” a jellegzetes „orosz lelket”.
VI. A „Nosztalgiá”-ban elbukik a „klasszikus” európai illetve az orosz kulturális hagyományok és értékek egymás általi megújításának gondolata és ebből egy európai értékrend felépítése. Ezek lepusztult romjait egy ki tudja, hogy mire büszke, hasonlóan elkorcsosult és öntudatlan nemzeti gőg is védi.
VII. Az „Áldozathozatal”-ban pedig a totális pusztulást hordozó modern civilizáció hasonlóképpen költözik be a fejlett és kvázi individumokba, mint – annó – Iván lelke helyébe a háború. Fel nem ismertté, de mégis konkréttá válik az a lehetőség, hogy az individumok lelkük elpusztulásával, elpusztítják a modern civilizációt is.
A Száraz Fa öntözésének – az Ivánnal és Tarkovszkij fiával egykorú – Fiúra hagyott záró rituáléja valójában egy folytonos halotti szertartás, méltó temetés. A Száraz Fa maga pedig a holtában élő mementó, tilalomfa és Kereszt is egyben, amiből a hit, a remény és a szeretet csodájával egyszer mégis rügy fakadhat.
*
Európa sok-féle limeseinek túloldalán (részeként a római limessel, a katolikus államok határaival, a reneszánsz és a felvilágosodás illetve a reformáció határaival) az orosz kultúra megértéséhez több kell, mint pusztán tudni az „orosz lélekről. Ezért írnom kell még néhány, általam fontosnak érzett dologról.
Sokan tudni vélik azt, hogy Tarkovszkij szerette volna még megfilmesíteni a „Hamlet” saját felfogású változatát. Hamlet, mint az első öntudatos európai indivídumok egyike, a hagyományok és a tradicionális értékek szerint cselekedett. Pusztított és teremtés nélkül tette.
(Talán nem lényegtelen az, hogy az északi társadalmaknak hasonlóan erőteljes addíciós hagyományaik és értékviláguk volt, akárcsak az oroszoknak. Ennek a tradíciónak azonban szerves alkotója volt egyféle demokratizmus, aminek az orosz teljesen híján volt. Ezek a társadalmak eleve fejlettebbek voltak és nyitottak a polgárosodásra – egyúttal az elidegenedésre.) Tehát a (transzcendens) hagyomány és értékvilág elfogadása is lehet pusztító, ha ez már nem adekvát az adott új világgal és új embertípussal. Az embereknek egészükben kell kiküzdeniük a maguk érvényességét, a maguk közösségeiben. Így tudnak létrehozni egy új, szerves, a valóságos világgal adekvát kultúrát, hagyomány és értékvilágot.
Tarkovszkij filmjeiben van néhány külön is figyelemreméltó elem.
Ilyenek például a jellegzetes és gyönyörű – emberek nélküli – természeti képek, lovak, áramló vizek. Ezek a teremtett (isteni) világ varázsos képei.
Az Abszolútum (Isten) más módokon is megjelenik. Az első és az utolsó filmjében – nagyon sajátos módon – a teljes hiányával.
Az „Andrej Rubljov”-ban teremtett természet képein túl, az ikonok által és az ezoterikus jellegű zenékben jelenik meg. A „Soláris”-ban maga a bolygónyi tudat egyféle Abszolútum.
A „Sztalker”-ben egy „kozmikus idegen erő” hozta létre és uralja a Zónát, amire a Sztalker belső világa és a belső világba vezető útja kivetül.
A két további filmben elvontabb ez a jelenlét. Sőt a Nosztalgiá”-ban ez, csak mint az Abszolútum, az Isten utáni, iránti nosztalgia él.
A filmek állandó leme az, hogy mindig egy teljesen magányos egyén küzd önmaga érvényességéért, személyiségéért. Ez annyira magától értetődő, hogy igazán fel sem tűnik.
Ez teljesen szinkronban van Tarkovszkijnak azzal az alapállásával, hogy az egyéneknek előbb önmagukban kell rendet teremteniük és ebből fakadó, mintegy záró feladatuk a közösségeik együttes kialakítása.
Ennél azonban mélyebbre kell hatolnunk. Tisztáznunk szükséges ugyanis azt, hogy miért is kell állandóan harcban lenniük ezeknek az egyéneknek a világgal, a világ által bennük kialakított „nyers” indivídumukkal? Ez nem érthető meg az orosz hagyományok ismerete nélkül.
Az orosz társadalom hagyományos létmódjának lényege az, hogy addíciós közösségekre (a földközösségeken alapuló faluközösségekre) épült. A XX. század eleje óta ez a társadalom típus bomlóban van, de máig él a társadalom számos szegmensében.
A hagyományos addíciós társadalomra ráépültek a különböző uralmi formák, de azokat érdemben nem alakították át a történelem viharai. A közösség és kultúrája lényegében változatlan maradt és ha akár egyetlen tagja is él, él maga a közösség is.
Ebben az is benne van, hogy az addíciós közösségek és a belőlük felépülő társadalmak nem is akarták/akarják alakítani a történelmet. A forradalmaik nem európai értelmű (individuális karakterű) forradalmak voltak, amik a viszonyaik átalakítását akarják, hanem a puszta létért való – gyakran nagyon is indokolt – tömeglázadások.
Az addíciós közösség megtartja, egyben magába zárja a beletartozókat, akik nem is akarnak egyéni autonómiát. Az emberek többsége nem tud és nem is akar európai értelemben vett indivídummá lenni. A hatalmas orosz térségektől délre és keletre lényegében a társadalmak egésze létezik így.
Személyes szabadságuk – ami nekik is alapvető emberi igényük – egyetlen forrása a belső világuk hit általi kibontakozásában, magában a hitben, Istenben (az Abszolútumban) van.
Ebből a nézőpontból nézve a külvilág veszélyes ellenség, akárcsak az indivídum illetve a – csak – individumként létező ember.
A külvilággal szembeni „ellenségesség” abban is megjelenik, hogy Tarkovszkij egészen egyszerűen nem foglalkozik a társadalmi nyomorúságok okaival és főleg nem ezek világi megszüntetésének kérdéseivel.
Ez legjellegzetesebben a „Sztalker”-ban jelenik meg. Az ebben látható lerobbant ipari háttér bárhol lehet a világban, a kapitalizmusban ugyanúgy, mint a szocializmusban. Az addíciós közösségek és Tarkovszkij számára ez láthatóan mindegy.
(Más addíciós társadalmak áttekintéséből kiderül az, hogy ez korántsem szükségszerű. Ugyanakkor nem véletlen az, hogy ezek jellegzetes képei is megjelennek T. filmjeiben. Pl. a tradicionális japán kultúra elemei. A japán paraszti tömegtársadalmak addíciói egy hihetetlenül szűkös – térben is szűkös – léthelyzetből fakadó sajátos együttmozgási kényszerből szerveződtek. A belső szabadságot itt a „környezet” hihetetlenül finom és intim, művészi megformálásával lehetett tömegesen elérni.
Ez pedig jobban teret adott az individualizálódás elő-formáinak, az anyagi életben is erőteljesebben megjelenő családi, egyéni törekvéseknek.
Az „Áldozathozatal” pedig svéd természeti, társadalmi környezetben és svéd szereplőkkel játszódik. A nagyon mostoha természeti környezetben élő észak-európai társadalmak létének – a puszta megmaradásuknak – természetes velejárója volt az, hogy a túlélésben és a boldogulásban mindenki ereje és véleménye egyaránt számított. Addíciós közösségekben éltek, de ez a közösség teljesen önálló egyénként is számított rájuk. Ebből származott ezeknek az addíciós közösségeknek a sajátos demokratizmusa. Aligha véletlen az, hogy korunk kapitalizmusában ezek a legfejlettebb társadalmak közé tartoznak. Ugyanakkor gyorsan vesztik az addíciós erőiket és egyre általánosabb bennük az elidegenedés.)
Tarkovszkij a filmjeiben eljutott addig, hogy nem lehet a hétköznapi világból kivonulni és úgy gondolta, hogy mind a kettőben egyszerre kell élni. Abban az értelemben is, hogy az egész, globálissá váló világban kell élni. Az is megjelent a műveiben, hogy ehhez új kultúrát, hagyomány és értékvilágot kell kialakítani.
Nem jutott azonban dűlőre önmagával abban, hogy ez csak olyan egyénekkel lehetséges, akikben megvalósul a személyiség és az indivídum szimbiózisa. Nem lehet ugyanis fenntartani ennek a kettősségnek a tudathasadásos állapotát. Ugyanúgy nem lehet, ahogy nem lehet fenntartani az emberek tömegének szembenállását sem a mindennapi világgal, hiszen már az az addíció sem létezik, amely az emberek és a világ közötti kapcsolat teljességét egykor „működtette”.
Eljutott addig, hogy etikai alapokon kell ezt az új kultúrát létrehozni, de nem jutott el addig, hogy ennek olyan kultúrának kell lennie, amely élővé alakítja át a (kül-)világot is.
*
Valamennyi Tarkovszkij film befogadása nem lenne reális igény részemről. Amit javasolok, az az „Iván gyermekkora”, a „Solaris” és a „Sztalker” megnézése, erőfeszítéssel ezek értelmezésére – ami talán most már könnyebb kihívás.
A „Soláris”-ról írtam egyszer egy rövidke dolgozatot, amit önmagában is fontosnak érzek.
„Sajátos tudományos fantasztikus művet írt Lem 1963-ban, amely két világhírű filmest is arra késztetett, hogy jelentős filmet készítsenek ennek adaptációjával. Önmagában az is ajánlás, hogy az egymástól oly távol eső Andrej Tarkovszkij és George Clooney is filmre vitte a lelkiismeret Lem-i lázadását. A főhős – Kris Kelvin – tudós, aki alkotói válságba került, boldogtalan, nem tud mihez kezdeni az életével. Ebben a helyzetben küldik ki a Soláris bolygóra. Itt különös dolgok történnek, amelyek következtében öngyilkos lett az egyik barátja és ezt kell kivizsgálnia. Megérkezését követően rövid időn belül kiderül az, hogy a bolygó végtelen plazma-óceánja valójában egy bolygónyi tudat hordozója. Ez a tudat úgy próbál kapcsolatot teremteni az emberrel, hogy megjeleníti a lelkük legmélyén rejlő, legerőteljesebb emlékeiket. Csakhogy ezek az emlékek, mind eltemetett emberekhez fűződő, eltemetett lelkiismeret-furdalások. Kris az első ott töltött éjszakája után arra ébred, hogy ott fekszik mellette a felesége, aki miatta lett öngyilkos. Azonnal rájön arra, hogy ez csak a felesége sajátos árnyékképe és mindenáron el akarja pusztítani. Ez többször sikerül is, de minden hajnalban újra vele ébred. Lassan megbékül ezzel a helyzettel és a megelevenedett lelkiismeretét mindinkább elvállalja. A vele folytatott elmélyülő beszélgetésekben egyre világosabbá válik az, hogy "pörgő", csak racionális tudósként hova is jutott, hogyan vesztette el az otthonát minden értelemben és velük a hit és a szeretet képességeit. Ebben a magáraismerési folyamatban bejárja a krisztusi boldogságmondások stációit. Rádöbben a lelki szegénységére, megtanul sírni, szelíden elfogadni, igényelni a valódi igazságot, megtanul szeretni, megtisztulni, békére jutni a világgal és kiállni mindezekért. Megnyugvó álmaiban tékozló fiúként tér vissza a szülői házba Apjához és a Szülői Ház szép természeti környezetén keresztül lesz ismét a Föld fia is. Kész ezután a megelevenedett lelkiismeretével, vagyis a felesége mindinkább önálló tudatot nyerő árnyképével élni. Ez az árnykép azonban valójában a Soláris tudatóceánjának része, amit az maga is felismer. Az igaz szeretet pedig az élőket élteti, míg a holtakat békében nyugtatja. Az árnykép visszatér önmagához, míg Krisnek vissza kell térnie a vezeklés sötétségéből a maga valódi életébe és világába. Ezek most már valóban az övéi, ahogy önmaga is az övék. Valójában egy zarándok útról szól ez a könyv és ezek a filmek, amely zarándok út bejárását mindenkinek javasolni tudom.”
III. kifejtési szint:
Hogyan lehet gondolkodni a VE-GÁ-ról a fenti összefüggés-rendszerben? Mivel rendszeresen szoktam emlegetni a fejtegetéseimben azt, hogy a „kezdetek óta”, érdemes tisztázni azt, hogy a VE-GÁ-nak két kezdete van. Az első az, amikor 1978. szeptemberében megalakult a karate alapú önvédelmi sportcsoportja, a majdani VE-GA első csoportjaként.
A második – a tudatosan bevállalt – kezdet hat(!) év múlva következett be, amikor megalakítottuk a „Véga Sci-fi Békeklub”-ot. Közben pedig – meghatározó módon 1983-ban – megírtam a későbbi „vegalógia” szinte teljes anyagának első változatát, ami ugyan idővel változott, fejlődött, de egészében megmaradt.
Ami szintén nem változott, az az, hogy a VE-GA létének alapja és motorja mindmáig az, hogy azonosító erejű válaszokat ad a benne lévők személyes igényeire illetve gondjaira. Ezért vannak „benne”. Nem is lehetséges ez másként, hiszen nincs az a manipuláló rendszer és nincs az a vezető, aki képes volna „ilyesmit” egyben tartani – a maga válságaival és fejlődési folyamataival – súlyos pénzek és bürokratikus hatalom-gyakorlás nélkül.
Mindez azonban nem jelentette azt, hogy a vegások tevékenységeinek összehangolási folyamataiban ne vettem volna figyelembe azt, hogy az igényeik és gondjaik mögött mélyebb, általánosabb igények és gondok is vannak.
Ennek nem is lett volna értelme, hiszen az igényeik és gondjaik teljes körére vonatkozóan volt igaz az, hogy szerettek volna önállóak lenni és harmóniában élni (ezen fogalmaknak persze egy meglehetősen anyagias értelmében).
Azzal is tisztában voltam, hogy amit így szerettek volna, az ellentétben van az emberi jellemzőikkel, az indíttatásaikkal. Arról nem is beszélve, hogy bár anyagiakban lettek volna készek mérni a fentiekben való sikerességüket, nyilvánvaló volt az, hogy anyagilag meglehetősen jól élnek.
Már akkor sem kevés kifejezetten fogyasztói attitűd jellemezte őket.
Számomra lényegében ugyanaz volt a kihívás a „békeideológia” – a manter-imperializmussal szembeni – szempontjából, mint az ő magánemberi szempontjaikból. Mind a kettő szempontjaiból arra volt szükség ugyanis, hogy (legalább) felnőttrangú és egymással szövetkezésekre képes emberek legyenek. A globális manter-imperializmusból adódó veszélyeket – és nem feledjük a belőle adódó lehetőségeket sem – nem azért soroltam rendszeresen, mert fenyegetni akartam volna ezekkel. Egyszerűen csak nem lehetett és nem is volt szabad ezeket elhallgatni, ahogy semmit abból sem, amiért és ahogy a magam vezetői tevékenységeit kifejtettem.
Ezzel együtt is jellemző volt és ma is az, hogy még magát a „béke” fogalmát sem, mint a háború ellentétét írtam le. A békét kifejezetten úgy értelmeztem, mint az emberi viszonyok egyensúlyi állapotát, minden emberi viszony-szinten – kezdve az egyén önmagán belüli, belső viszonyaival.
A jól megfogalmazott, helyes (etikus) értékrend mentén vezetett, az autonómiát és a harmóniát zászlójára tűző ifjúsági civil szervezetnek van egy figyelemreméltó tulajdonsága. Képes arra, hogy felnőttrangú (önálló, öntevékeny) legyen akkor is, ha a részvevői között alig van felnőttrangú ember. Mint felnőttrangú közösség pedig azon tevékenységeiben realizálódik, amelyek az egyes részvevők többnyire nem is értékelt, sőt általuk nem is tudatosan végzett tevékenységeinek sokaságából tevődik össze – és mint jól tudjuk: az egész minőségileg több, mint a részek összessége. A sikeres felnőttrangú közösségi tevékenység pedig ezen közösségen belül – sőt nem egyszer ezen kívül is – egyszer-egyszer, ad hoc szituációkban, felnőttrangúvá tehetik, hosszabb távon teszik is a részvevőiket. Ez pedig nagyon figyelemreméltó tulajdonsága az ilyen közösségeknek. A tizenévesek így megvalósuló felnőttrangúsága ugyanis több, mint puszta önállóság. Ennek szügségképpen része az át- és megélt szellemi, lelki többlet. Az a „lelkesültség”, ami tudatosíthatja a fiatalokban önmaguk, a szellemiségük és lelkiségük még ismeretlen, mélyebb rétegeit. Egyben azt az érzést adja, hogy ez – gyakran szinte mámorítóan, eufórikusan – jó.
Az általános emberi jellemzők és az ezekből fakadó korlátok és veszélyek már sokkal régebben foglalkoztattak. Az ember legfőbb korlátja szerintem az, hogy egyénileg és a közvetlen közösségeiben képtelen felmérni a tevékenysége sokadlagos hatásait. Az általa hordozott legnagyobb veszély pedig az, hogy megváltoztak az eszközei, fegyverei. Nem mindegy, hogy kőbaltával szaladgál vagy egy atomrakéta indítógombját kezeli. A kérdés az, hogy milyen minőségűek azok a nagyobb közösségek, amiknek része és amikhez tartoznia fontos a számára. A jelen korban pedig már az is kérdés, hogy megvan-e valamilyen módon az a globális közösség mögötte, amely a globális hatású eszközök és fegyverek a használatát is kulturált mederben képes tartatni vele?! Az ember és közösségei persze fejleszhetők – önmaguk által is, sőt egyre inkább csak önmaguk által.
A kérdés az, hogy mik ennek a kihívásnak a fő kiindulópontjai és hogy miben és hogyan is szükséges ennek megvalósulása?
Az emberi jellemzők ideáltipikus változata – mint kínálkozó vonatkoztatási lehetőség – a klasszikus polgár (citoyen) jellemzőinek köre. A helyzet azonban az, hogy történelmi értelemben csak egy nüansznyi volt az az idő, amíg ezt – és akkor is, csak a legfejlettebb társadalmakban – egy tágabb emberi kör jellemzőinek mondhattuk. Némi túlzással élve ugyanis vérben és mocsokban született és a manterizmusban – vagyis a tágabban értelmezett jelen korunkban – elvesztette az általában vett pozitív jellegét. Manapság ilyen polgárok csoportjai, csak sziget-jelleggel élnek szerte a világban.
Elsősorban rájuk jellemző az, hogy a – legalább – felnőttrangúságukhoz nélkülözhetetlen az, hogy megvalósuljon az indivídumuk és a „bennük élő odaát” vagyis leginkább a lelkiségük szimbiózisa.
A világnak a „mi” szűkebb tájainkon csak kevesek lehetősége volt – és ma még kevesebbeké – az, hogy teljes biztonságban élő citoyenné legyenek, mert ez félperiféria volt és jelenleg is az. Ezen túl arra sincs lehetőségük a manterizmus korában, hogy az indivídumuk és a „bennük élő odaát” szimbiózisával legyenek felnőttrangúak.
Egyrészt ugyanis tömegesen nem is lehettek polgári indivídumok. Másrészt pedig tömegesen sosem voltak és nem is lehetnek úgy vallásos hitben élők, mint általában a fejlettebb Észak- és Nyugat-
Európa társadalmai.
Kétségtelen azonban egyvalami. „Mi” konkrét kihívásként éltük meg megannyisszor azt, hogy mi is „olyanok” akarunk lenni, nekünk az járna. Nem vagyunk idegenek abban a viszonylatban, hiszen ha csak egy kicsit is, de ezen az oldalán létezünk Európa sok-féle limeseinek (részükként a római limessel, a katolikus államok határaival, a reneszánsz és a felvilágosodás illetve a reformáció határaival). Ebben az értelemben vagyunk európaiak, persze mint kizsákmányolt félperiféria. Ezért mennek honfitársaink százezrével „nyugatra”.
Azonban tényleg a hátarain vagyunk, miközben identitív gyökereink attól jócskán keletebbre. Talán ezért vagyunk hajlamosak sajátként érteni és érezni azt is, ami ezektől a határoktól sokkal keletebbre van, a nyers és mégis testvéri addíciók világaiban. Így aztán – sokkal kevesebben – egyesek a távol-keleten keresik és találják meg önmagukat.
(Ebben pedig osztozik a a szabadságát messze keleten kereső államunk is. Miközben ugyanis meggyűlöltette általában a „migránsokat” a magyar társadalommal, éppen most nyitotta meg az utat legalább százezernyi kínai és hozzájuk tartozó délkelet-ázsiai olyan – nem keresztény – bevándorló előtt, akiknek esze ágában sem lesz asszimilálódni és hazánkat hídfőnek tekintik Európába.
Tipikusnak mondható magyar „vircsaft” – vagyis echte hülyeség.)
De ne ezen akadjatok most fönn. Arra érdemes koncentrálni, hogy egyvalamiben egyedülálló ez a nép. Az alapvető – keresztény és nem keresztény – emberi kultúrák mind a két jelenkori oldalához fűzi a saját (meglehetősen zavaros) nemzeti identitása. (Talán ezért is van „genetikailag” ennyire megrémülve a „migránsoktól” – amit V. zseniális aljassággal ki is használ.) Na, ebből a nézőpontból igazán szép a következő kihívás. Hol és kiknek is van a legoptimálisabb lehetősége arra, hogy tisztázzák azt, hogy hogyan lehetséges az a – legalább – felnőttrangú embersokaság a világ minden részén, aki világtörténelmi sorsuk tudatára jutva rendezik a maguk globális dolgait?
A kérdés pedig a VE-GÁ-ban még érdekesebb, hiszen mások tizenéves gyerekeiről szólt és szól. Az ő valódi igényeikről és gondjaikról, léte első évtizedében az államszocializmus – tartalmilag államkapitalizmus – antidemokratikus keretei között.
Az tény, hogy már az első kezdet idején természetes módon hordoztam magamban az engem foglalkoztató problémákat és önkéntelenül is érvényesítettem ebből adódó dolgokat. Nem volt például véletlen a „keleti küzdősport” választásom, amihez kapcsolódóan tudott volt például az is, hogy gyakran használtam „jóga-alapú” bemelegítést. Folyamatosan fontos volt a számomra annak az elmagyarázása, hogy mit és miért csinálunk úgy, ahogy ezt én fontosnak tartom. Elmagyaráztam például azt is, hogy sokkal fontosabb a fizikai technikáknál a rendezettség, a lelkierő, az ellenféllel szembeni felelősség megélése (stb.). (Hamar nyilvánvalóvá vált az, hogy engem egyébként hidegen hagynak az egyes távoli mesterek mindenféle rugási és ütési technikái.) Az „Aranyjelvényesek az Olimpiára” megannyi próbájára utazva pedig rendre központi témáink voltak olyan írók könyvei, mint Bradbury, Lem, Simak, Clarke, Aldiss és Asimov, akik számára az emberben rejlő és élő dolgok voltak a fontosak.
Az új és tudatos kezdet idejére pedig már a vegalógia tükrében is végiggondoltam ezeket és megismertem – a legfontosabbakat kiemelve – Tarkovszkij első három nagy filmjét és Ajtmatov több írását.
Elvben – mint azt már leírtam – két út (1.,2.) állhatott előttünk a felnőttrangúság felé és minda kettő alapvető fontosságúként kezelte az érintett tizenévesek saját igényeit és gondjait.
1. Az első út a társadalmi és az intim én fejlesztése és egyesítése, mint a citoyen tulajdonságok fejlesztése és a „bennünk élő odaát” felfedése, érvényesítése.
2. A másik út az, hogy tudatosan meghatározott tartalmú, a „semmiségeikből” összeálló, közös tevékenységeikre felépülő, felnőttrangú (önálló, öntevékeny) közösségeik együttműködőiként segítjük a résztvevőket közeledni az egyéni felnőtt rangúságukhoz.
Egy pillanatig sem gondoltam azonban azt, hogy bármelyikről és bármiről is le kellene mondanunk.
Már a felnőttrangúsággal, mint céllal is óvatosan kellett bánni a Kádár-korszakban, hiszen az éppen abban volt több az autonómia céljánál, hogy magában foglalta az „atman” felfedésének és érvényesítésének „ezoterikus” célját is. (Így is utólérte a VE-GÁ-t az a vád, hogy „szekta”.) Azt sem tehettem meg, hogy valamiféle agitációval, képzésekkel közvetítsek filozófiai, ideológiai, sőt politikai tartalmakat. Különösen „akkor” léteztek persze más szempontok is, de – és ezt a mai napig nem érti sok önjelölt próféta – a tizenévesekkel ezeken a területeken törődni a családjaik joga és felelőssége! Hozzáteszem, hogy amúgy sem láttam volna értelmét fejlett európai tudattartalmakkal terhelni őket.
Az is hülyeség lett volna, ha a (-z egyébként is individualista) pszichológia vagy akár a egyes vallások útján próbáltam volna terelgetni őket „a bennük élő odaátjuk” jobb megismerése érdekében.
A társadalmi én erősítésében jobb volt például az énünket és az emberi kapcsolatainkat rendezni, a béke-fogalmunk mentén. Az intim énünk felfedésében és érvényesítésében jobb volt például a szeretet, a szerelem, a hit, a humor és a katharzis személyesebb és mélyebb megismerésével törődnünk, egymás „tükrében” és „szelídítésével”.
Módszertani kereteknek pedig ott volt az életmód szabályozása (később NAP-tréning), a relax, a koncentráció, az elmélkedés és a meditáció négyese és a mindezeket is türelmesen magábafoglaló kreatív tréning. Ez utóbbi a két alapvető változatában, a mini-drámák készítésében és a problémafeltáró és kezelő eljárásban.
Ezek mind a mai napig „működnek” és még ma is csak ritkán juttok el az utolsó állomásokig – konkrétan például a kapcsolataitok és önmagatok belső harmonizálásáig, a meditációig, igazi „lelki-
drámákig” és a tudatos probléma-megoldásig.
Jobban megy a felnőttrangúvá fejlődés másik úton való segítése – míg tőlünk messze keletre és délre sokkal inkább várhatjuk ettől illetve hasonló megoldásoktól a felnőttrangúvá fejlődés segítését.
Azonban előbb meg kell állnunk és tisztáznunk kell néhány fontos dolgot.
A félelem légköre nem egyeztethető össze a demokráciával, mert ellehetetleníti az autonóm egyének és közösségek kiállását illetve – a világ más régióiban – egyáltalán az egyének és közösségeik autonómmá válását.
A két félelem azonban nagyon más! A „fogyasztók” és a „kvázi fogyasztók” félelme a rendkívül tudatosan épített manterizmus fortélyos félelme. Ennek a lényege az, hogy arra manipulálják őket, hogy maradjanak akkor is fogyasztók, ha ténylegesen már nem is azok, sőt egyre kevésbé azok. Ezt a félelmet termelik a meghatározó – gazdasági és politikai – hatalmi körök és ezzel manipulálják a jóléti és kvázi jóléti társadalmakat, társadalom részeket (enklávékat).
A világ nagyobb részén az ott élő milliárdok életét a napi túlélés határozza meg. A teljes kiszolgáltatottság mindennek és mindenkinek. A terror és különösen a félelem a mindennapi életük természetes része. A nélkülözés tartja meg az embereknek ezt a szinte áttekinthetetlen sokaságát a hagyományos addíciók keretében, mindazzal együtt, amit ez jelent.
Ezen társadalmak őket vezető – különösen alsó szintű – értelmiségének, papságának is ez a meghatározó közege. Ettől nem tudják és nem is igazán akarják függetleníteni magukat, hiszen az ő igényük is a népükhöz, nemzetükhöz, annak kultúrájához tartozni.
Ők a manter világ áldozatai, amely a kizsákmányolásukra, a pusztulásukra épül, épít. Ezeknek a tömegeknek és a fejlettebb világban lévő enklávéiknak a reakcióit gyakran tehát olyan papok és értelmiségiek irányítják, akiket az övéik pusztulásától (egyben a kárhozattól) való félelmük mozgósít.
Szót kell érteni velük, hogy ne arra az útra vezessék a vezetettjeiket, ami maga is a pusztítás útja.
Ezzel a segítséggel lehetséges a – sokszor már bomlásban lévő – addíciós közösségeiket olyan útra vezetni, ami a bennük élőket felnőttrangúvá teheti. Erre pedig már sok helyen és sok-féle példa létezik.
A vezető felelősége tehát az egyéni felnőttrangúvá válás közösség-fejlesztési útján járva, a közösségi cselekedetek tematizálása.
Itt azonban ismét meg kell állnunk egy gondolat erejéig.
A vezető és az általa vezetettek egy kölcsönös kiválasztódási folyamatban „találnak egymásra”, amely alapvetően mozgalmi jellegű a kapcsolat megszületésének folyamatában. Erőteljesen más azonban a vezető és a vezetettek „konglomerátumának” tudatossági szintje, ha egyáltalán beszélni lehet a vezetettek tudatosságáról, még a világ legfejlettebb társadalmaiban is! Amennyiben pedig a vezetettek nem képesek kontrollálni annak a vezetőnek a tevékenységét, akit a maguk feletti hatalommal felruháztak, akkor egyetlen dologban lehet egy külső szemlélőnek hellyel-közzel megbíznia. Ez pedig az, hogy a vezető maga rendelkezik a szükséges önkontrollal.
Ez pedig azért is nagyon nehéz ügy – ismerve Machiavelli zseniális munkáját is – mert a politikai vezetés (és a „hatalmi” vezetés szükségképpen az) rendkívül nehezen egyeztethető össze egy olyan markáns vezetői etikával, amelynek egyébként a tartalmait sem ismerjük. A társadalmi kontroll nélküli vezető tehát szükségszerűen sodródik el attól, amiért a hatalmat az övéi neki adták önmaguk felett – esetleg kifejezetten ellentétbe is kerülhet azzal.
Persze lehet azt mondani, hogy minden népnek olyan a vezetője, amit megérdemel – és ebben van is valami. Csakhogy a „limes” két oldalán nem ugyanaz a népek felelőssége.
A homo politicus egyének Európájában a választók részesei a politikai hatalomnak. Az addíciós alapkarakterű társadalmakban a politikai rendszer lényegében csak ráépül a társadalomra, aminek tagjai akkor sem homo politicusok, ha formálisan választók.
Ennek fényében – a fejlemények történelmi tükrében – persze el lehet gondolkodni arról is, hogy milyennek is minősíthető úgy általában a magyar társadalom, a fejlettsége szempontjából. Legutóbb például V. karrierje is érdekes gondolatokat vethet föl ezzel kapcsolatban.
Persze V. nagyban játszik és valósággal fürdőzik a hatalom mámorában. Én azt mondom, hogy tényleg a kicsi szép, bár ezen én a nagyközösséget értem. Ezen túl úgy áll rajtam a vezetőszerepek együttese, mint tehénen a gatya. Eleinte ügyetlenül is próbálkoztam ezzel, miközben úgy jártam, mint a mi anyukáink a gyermekneveléssel. Hiába tudtam, hogy mit és hogyan is kellene csinálni, sodródtam azokkal a megoldásokkal, amikhez magam és a környezetem is „szocializálódtunk”.
Jók voltak a kalandjaink az olyan magyar sci-fi filmekkel, mint például az „Erőd” és „Az idő ablakai”, meg „Az ötödik pecsét” című zseniális filmmel, amelyekre persze a szervezést alaposan elrontottam. Hasonló kalandunk volt az éppen induló „Solaris” együttessel – első lemezének címe: „Marsbeli Krónikák” – ahol már a nevek is több, mint beszédesek, de ezt sem sikerült érdemben kiaknáznunk. Sokkal komolyabb eredményeket hoztak a TIT segítségével szervezett és finanszírozott tematikus előadás-sorozatok, lényegében minden középiskolában.
Az első jelentős sikert azonban tartalmi és módszertani szempontból is „Az Első előadás” béke-rockjáték hozta, ami szinte mindent magában foglalt, ami elgondolásom és mondandóm volt. Amit aztán végül is méltatlan módon adtam ki a kezemből, ahogy később a VE-GA film készítését is.
Ez a film a szó szoros értelmében – néha már-már karikírozva – szembesített azzal, hogy miket és hogyan is csinálok, vezetek. Megértette velem azt, hogy nincs más választásom, mint valóban és szakmai igényességgel bevállalni a VE-GA vezetését.
Mivel azonban teljesen tisztában voltam azzal, hogy lényegében azt csinálok, amit akarok és könnyen el is tolhatom azt, amit szeretnék, hoztam egy alapvető döntést. Ettől kezdve a vezetői munkámat – néha talán túlzottan is – etikai és segítői alapokra helyeztem illetve ezek szempontjai alapján építem.
*
Kifejezetten a jelen korban azonban van két olyan eredménye a manterizmus világgazdaságának, amelyek nagyon fontosak egy lehetséges kibontakozás szempontjából.
Az egyik az információs-digitális világgazdaság kiépülése. Általában az, hogy – előbb-utóbb – mindenkinek elérhetővé válik a globális információs sztráda. Minden láthatóvá válik mindenkinek és a „fogyasztóisággal” nem vert milliárdok számára ennek hülyítési lehetőségei korlátozottak és azok is maradnak.
A másik pedig az, hogy az elkerülhetetlen új és még újabb – szükségképpen team illetve közösségi – termelési formák szükségessé teszik azt, amiről bőségesen írtam a 10. távképzési anyag I. kifejtési szintjében.
Ha ennek leírását illetve a mellékelt ábrát megvizsgáljátok, jól látható lesz az, hogy amiket ott, mint a szellemi munka és a megvalósíthatóság feltételeit jelöltem meg, teljesíthetőek lesznek rövid időn belül bárhol a világon!
Ezt pedig aláhúzza az a tény, hogy a manter-korszak kibontakozásával együtt már régen megkezdődött az a „népvándorlás”, a népek keveredése, ami a az előbbieket végleg kikerülhetetlenné teszi.