Az okrendszer nagyon bonyolult és bár a gyökerei hasonlóak és minduntalan össze is fonódnak (bogozódnak), azért mások kettőnk esetében.
Mindkettőnknél alapvetően kisgyermekkori szorongásainkból és lázadásainkból fakad. A szorongásainkból (a kisebbségi érzések garmadáján keresztül) fakadt az ösztönös, majd tudatosuló segítői magatartás és tevékenység. A lázadásainkból egyféle forradalmiság fakadt - hit abban, hogy az emberek és a világuk rövid idő alatt jobbá változtathatók a józan ész, az erkölcsiség és a pedagógia útjain. Ezt én makacs tudatossággal, Anikó sajátos anarchizmussal képviselte.
Mindezek - öntudatlan - vizében sodródtunk mások felvállalása felé, akik azért voltak a kezdetben nem sokkal fiatalabbak, mert ez így adódott természetesen.
A későbbiekben új elemek jelentek meg: az ellenfeleinkké, ellenségeinkké lettekkel való kíméletlen (forradalmi) harc, kettőnk viszonyának dinamikus kiegyensúlyozása (termékeként a VE-Gá-val, mint szervezettel) és az egzisztenciális kényszerek garmadája - ami minket (főleg Anikót) és a felnőtt vegásokat is komolyan érinti.
Ez ma nekünk hivatás és heroikus munka, folyamatos, sajátosan tragikus tartalommal. Bennem több a derű, Anikóban több a keserűség - és egyek vagyunk az állandó tizenórázásban, a fáradtságban. A kérdésnek, hogy "miért", nem nagyon van már értelme.
Hagyományos értelemben talán a hosszabb, rövidebb "felvillanásokért".
Ezek egy-egy gesztustól, egyéni vagy közösségi sikertől, akár egy egész táborig terjedhetnek. Ezek lehetővé teszik, hogy felszabadultan, szinte zsigerből szerethessünk és, hogy megélhessük az öntudatlan fontosságunk, ami szinte létfeltétel akkor és ott. Ez alkalmakkor hihetünk abban - már-már az ifjúkori hevületünkkel - abban, hogy mégis változhatnak az emberek és formálható (jobbá) a Sors. Ezekben a "pillanatokban" hihetünk abban, hogy nem voltunk/vagyunk hiába - hogy nem feleslegesen éltük le életünk legszebb éveit.
Ha úgy tetszik, akkor ezekért a "felvillanásokért", "pillanatokért" csináljuk manapság.