Az egész magyar pártfölállás olyan elkent. Az SZDSZ még csak csak karakteres (lehetne), de hát értelmiségi rétegpárt, merthogy az igazi liberalizmusnak úgy nem létezik köznapi - hogy úgy mondjam - vulgáris olvasata, ahogy létezik a konzervatív vagy szocialista pártoknak. Ha a liberalizmus nem élesen agyas, akkor már nem is az. Tömegpárt tehát nem képes lenni, merthogy a tömeg - ha lehetne is - a nagypolitikában nem akar élesen agyas lenni. A két nagy párt - FIDESZ MPP, meg az MSZP - meg azért elkent, mert egymás mellett, de egymás nélkül nem tudnak igazán fazont találni. Ahhoz azonban túl "formátlanok", hogy igazán vállalják az érintkezést. A jónép meg inkább szekértáborozik, minthogy leültetné őket mindnyájunk közös asztalához.
A szocialistákat most nem bántom. Akárhogy is, de ők a régi lakók és tisztességgel alakítják a berendezést az "európai márciushoz". Mondja meg azt valaki, hogy ezen túl ugyan miért is rúgnák fel a régi családi szokásokat, ha egyszer azt a kutya se szorgalmazza érdemben. Ha az új lakók, csak kellemetlenkedve, morogva rohangásznak a pincétől a padlásig és alku nélkül ki akarnak túrni - sőt egyszer már majdnem ki is költöztettek - Te mit csinálnál? Ilyenkor egy normális család összefog, nem?
Az új lakók fazonja - Arisztotelészre és Szent Tamásra utalva - formája a kérdés. Konzervatív párt kell, amely nem lehet más szellemiségű, mint keresztény szellemiségű. Csakhogy ez a szellemiség nem ugyanazt jelenti a fejlettebb társadalmak világában, mint "itt" és ebből csinos kalamajka adódott és adódik a politikai praxis világában.
Egy formálódni akaró pártból - pártszövetségből - és egy érték-és érdekképviseleti hiátustól szenvedő Egyház-körből könnyen fakadhat egy sajátos kelet-európai re-szekularizáció, de ez csapda. A kettő sajátos érintkezése ugyanúgy nem segít egyikükön sem - mily sajátos analógia - mint a két nagy párt érintkezés-nélkülisége. A korszerű hitélet - "élo szavak és tettek", amelyek Istenről és a vele való mindennapi kapcsolatunkról vallanak - nem a keresztény filozófiáról szól, de tanul a belőle merítő keresztény filozófusok hitének gondolataiból.
Ez utóbbiból merít azonban ideológiai alapot azon (nemcsak konzervatív) politikusok köre is, akik számára alapvető Istennel való kapcsolatuk és akik számára az emberi történelem mindenek előtt üdvösségtörténet. Érdekfelfogásunk ebből az értékrendbol fakad. Ebből hordozzák ki, a már nem okvetlenül hit-társ, elv-társaikkal önmagukat, mint egy bizonyos politikát megvalósító politikai pártot - amelynek "ajánlata" azonban már a társadalom egészének szól (korántsem csak a keresztényeknek).
Ez a keresztény szellemiség pedig csak akkor valóban konzervatív, ha a tradicionális - bevált - társadalom-szerkezetek és intézmények (fejlesztése) mellett tör lándzsát.
Hogy mennyire más az egyházak világa, mint a keresztény szellemiségű filozófia illetve a pártok világa, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ez a keresztény szellemiségű politika lehet liberális és szocialista is. De még ennél is jobban bizonyítja ezt az, hogy ha meghatározóan van jelen a "balosabb" - állampárti múltú - szocialista párt, akkor a keresztény szellemiségű politikai erő már-már muszáj, hogy konzervatív legyen, kvázi szövetségben a - fenti - szocialisták által "elviselt" Egyházakkal. Ez azonban - ismétlem - csapda. Nekünk egy igazi és valóban - "csak" - keresztény szellemiségű konzervatív politikai párt kellene.
Miben látom én a gondok - rendszerváltás előtti - gyökereit?
*
Mivel a tárgyi történetnek két főszereplője van - nem akarva megbántani a nem lényegtelen többit - a következőkben előbb a Magyar Katolikus Egyház, majd a FIDESZ MPP - általam megélt - történetéről szólok.
Nem véletlen az egyes szám első személy, mert máshoz, többhöz nincs hozzáértésem és jogom.
Hódmezővásárhely talán legnagyobb, legtovább megmaradt és legvallásosabb katolikus parasztpolgár famíliájában nevelkedtem - az átlagnál messze kiválóbb hitbéli neveltetéssel.
A családom kiváló papi személyekkel volt és van kapcsolatban és egyben kisgyerek korom óta heves és nyílt viták színtere volt - az ma is.
Mint szűkebb Korom-család - és mint VE-GA - is folyamatosan érintkezünk mélyen bölcs papi személyekkel (nem csak katolikusokkal) és mélyen vallásos fiatalokkal, akiknek hite mögött ugyancsak jelentős papi személyek hite és gondolatai lelhetők föl.
Kisgyerekként két olyan súlyos "élményt" éltem át, amelyek szokatlanul korán megkérdőjelezték a hitem alapjait és a tekintélyhez való viszonyulásomat - a kettő együtt pedig (öntudatlanul és perspektivikusan) a keresztény konzervativizmushoz való viszonyomat.
Csakhogy én a családom által éppen hogy erre voltam "programozva" és ezért árgus figyelemmel követtem minden felnőtt megnyilvánulást - akartam a hit és a tradicionális közösség (bennem szétvontathatatlanul összekapcsolódó) biztonságát. Növekedve pedig egyértelmű válaszokat akartam, kevés volt a puszta, feltétlen hit. Érteni akartam azt, hogy mit akarnak és mit, miért tesznek mindennapi életünkben a hit-társaim - és még később, hogy mit akar és hogy mit, miért tesz az Egyházam, a Magyar Katolikus Anyaszentegyház?
Ez a különös érdeklodés, főleg szellemileg, sokfelé elsodort és kamaszkoromtól mindinkább érzékennyé tett az egyházi szereplők és az Egyház társadalmi-politikai szerepvállalására. Ahogy a '80-as évek elején - már felnőtt koromban - a VE-GA ellenzékivé "manipulálódott", még erősebben érdekelt ez.
Az alapvető tapasztalataim elmélyültek, differenciáltabbak lettek, de érdemben '91-'92-ig nem változtak. Közéleti-társadalmi-politikai értelemben rengeteg eltérő nézet, irányultság és tevékenység volt a jellemző zárt katolikus társadalmi körökben.
Kádár rendszerét - a '60-as évek végétől - a papság nagy többsége tolerálta (nem jó, de nem is rossz "szívvel").
A különböző irányzatok "fedettek" maradtak és bennük keveredtek a teológiai, hitéleti, egyházéleti, társadalmi és politikai nézetek - ráadásul az egyes irányzatokban is jelen voltak a mereven konzervatívak ugyanúgy, mint a "felvilágosultabbak".
Én magam - meglehetősen önkényesen - háromféle katolikust különböztettem meg a fentiek szerint:
- "arisztokratikust"
- "népit"
- "közösségit".
Az "arisztokratikus" katolikusok - köztük is mind a konzervatívak, mind a "felvilágosultabbak" - alapvetően a Katolikus Egyház háború előtti szerepét (pozícióit) tartották optimálisnak a hitélet aspektusából. A jelző magyarázata a múlt katolikus főpapjaihoz - máshoz és máshoz - illetve a régi, nagy arisztokrata családokhoz való vonzódásuk.
A "népi" katolikusok - lázadóbbak és józanabbak - a mindennapi életüket, hivatásukat élték a hitük szerint, alkalmazkodva a hétköznapi mindennapok "ritmusához".
A "közösségi" katolikusok - a szelídebb formáktól az eretnekség vádjáig elmenő "bulányistákig" - "általában" nem foglalkoztak közéleti-társadalmi-politikai kérdésekkel.
Bizonyos értelemben a vezetés az "arisztokratikus" irányzat kezében volt, de ez inkább a túlélésről szólt és - hogy úgy mondjam - az érdemleges szálakat az áEH tartotta kézben, időnként elképesztően hatékonyan manipulálva általában az Egyházakat.
Szót érdemes még ejteni azon baráti körökről, amelyek keresztény értelmiségiek hosszabb ideig állandó csoportjai voltak - általában konkrét egyházi kapcsolattal, sőt gyakran konkrét papi személlyel való konkrét kapcsolatban.
Ezekben gyakran megjelentek egy keresztény közéleti-politikai szellemiség csírái, de nem hordódtak ki. Ennek legfőbb oka alighanem a hazai és külföldi horizontális kapcsolataik hiánya volt. (A '80-as évek elejétől a családi, baráti összejárások is gyorsan leépültek és így ezek a csoportok is nagyobbrészt felszámolódtak, beszűkültek.)
A Magyar Katolikus Egyház belső hitéletét nem ítélhetem meg, de azt kijelenthetem, hogy a kor és egy kívánatos-lehetséges jövő kérdéseire választ adó keresztény szellemiség, filozófia nem létezett.
Ez élesen ütközött ki a rendszerváltás előtt és a rendszerváltás folyamatában. Ezt az egészet ugyanis a katolikus társadalom és a Katolikus Egyház - akárcsak a többi - csak átélte.
Nem volt adekvát közéleti-politikai "partnere", a feltörekvő új politikai erők pedig lényegében egytől-egyig a liberalizmus valamilyen jelmezét öltötték magukra.
A politikailag törvényszerűen jobbra csúszó kapitalista konszolidációban a politikai konzervatizmus is ideológiai kapaszkodót keresett. Ez aktivizálta - mindenek előtt - a Katolikus Egyházat és közeledést indított meg közte és az "Antalli" MDF között egy kvázi kereszténydemokrata attitűddel.
Az egyik - az Egyház - keresztény szellemiségű érdekképviseletet kívánt, a másik - az MDF - egy korszerű keresztény(demokrata) szellemiséget, mint ideológiát. Olyasmit vártak egymástól, amit azonban nem kaphattak meg, mert a szükséges keresztény szellemiség kihordása egy nem létező keresztény filozófus kör feladata lett volna (lenne).
Így a praxisban nem lehetett tudni, hogy mi és miért keresztény mindabban, amit az Egyház csinált és, hogy mi és miért keresztény abban, amit az Antall kormány. Mindennek leginkább tükre ezen praxisnak leglátványosabb eleme, az egyházi ingatlanok sokaságának visszajuttatása és egyházi intézményekként való villámgyors beüzemelésük volt, mintegy 40 év után, abszolút felkészületlenül minden szempontból. '94-re azonban az MDF felbomlott és a konzervatív politikai oldalon nem maradt jelentékeny politikai erő. Az SZDSZ szövetkezett az MSZP-vel, a FIDESZ pedig marginalizálódott mint radikális liberális párt.
*
A tudatosságnál jobban játszott szerepet a szerencse abban, hogy sajátosan zseniális társaság verődött össze abban a szűk emberi körben, amelyik '85-re alakult ki igazán a Ménesi úti Jogász Szakkollégiumban.
Mosolyogva olvasom az eredetmondákat - a valóban megtörténtek "égi mását" - merthogy nehéz néha ráismerni ezek valóban volt földi valóságára, aminek éveken át gyakori szereplője voltam.
Számomra a történet '86 őszéig - a velemi találkozóig - nem egy leendő pártról szólt, hanem egy rendkívül érdekes közösségfejlődési folyamatrendszerről.
A szerintem kulcsfontosságú - '84 nyara és '86 nyara közti - időszakban három lényeges "szellemi" központ alakult ki a koleszban - ahogy egyébként az egész szakkollégiumi mozgalomban is.
Az egyik a nagyon öntudatos és művelt, valóban polgári származású fiatalok köre volt. Volt egy másik, a "viráglelkű" idealistáké, akik inkább koncentráltak egy-egy konkrét mozgalmi területre. A harmadik volt alapvetően azon munkás és paraszt származású radikális fiatalok köre, akik okosságát mi sem tükrözte jobban, minthogy bekerültek, bennmaradtak és akik - főleg kezdetben - a radikalizmusért voltak helykereső radikálisok.
A "polgárok" általában legalább harmadik nemzedéki értelmiségiek voltak, liberális szellemű értelmiségi családokból, az ennek megfelelő kissé hanyag és enervált szellemi eleganciával. Társulásuk meglehetősen szabad és laza volt, egyszemélyi vezető nélkül. A "viráglelkűek - általában - középértelmiségi gyerekek voltak (legfeljebb második generációs értelmiségiek), akik bármin vitatkoztak, ami igazán nem érdekelte őket, de vitaképtelenek voltak szűkebb "mániájuk" területein. ők "egyéni harcosok" voltak.
A "radikálisok" keményen megharcolták a hozott törvényeik szerinti "falkaharcok" nagyobb részét már a seregben. Sosem maradtak egyedül egy pillanatra sem. Szívósan és okosan megharcoltak - előbb szinte csak a háttérben - a kulturális lemaradásaik bepótlásáért is, miközben befogadó nyitottsággal fordultak minden olyan "született entellektüel" felé, aki elfogadta őket, de legalábbis a vezetőik közül valamelyiket.
'86-ra kiderült, hogy az adott társadalomban nincs olyan helyük, ami számukra elfogadható - ezért szerveztek radikális ellenzéki politikai pártot. Csak egy ilyen csoport és ilyen közegben szervezhette a FIDESZ-t - és csak ideológiai ellenségképpel, saját ideológiai alapvetés hiányával (amely hosszútávon azonban tarthatatlan).
(Ez a csoport karizmatikus vezetőt talált Orbán Viktor személyében. Orbán Viktor rendkívül tehetséges, született vezető, zseniális és robosztus személyiség.
Sokfélét írtak róla és nyilván még sokat fognak - remélem egyszer majd ő maga magáról is - és lehet szeretni és nem szeretni. Egyet nem lehet: nem tudomásul venni azt, hogy politikai életünknek hosszú ideig egyik meghatározó egyénisége - vezetője lesz.
Bizonyos értelemben még erénye is az, ami a legfontosabb korlátja: első nemzedéki értelmiségi ő is, vagyis igazán értelmiségi nem tudott volna és nem is tud - de már nem is akar - lenni. A tanulása ezért "skrupulusoktól" mentes és szögletesen szakaszos - időnként meglepő fordulatokkal - de elképesztő teherbírással dolgozik, tapasztal és tanul.)
Azt tudtam, hogy az ideológia nélküliség éppen az ideológia választás területén jelentős mozgásszabadságot biztosít egy radikális pártnak. Az azonban, hogy a FIDESZ legyen keresztény párt, az eszembe sem jutott.
Nem is juthatott, mert személyes élményeim voltak nem hogy a radikális csoportnak, de úgyszólván a teljes kollégiumnak a vallásossághoz való viszonyáról. (Ezt más se jellemezheti jobban, minthogy egyszer arra toppantam be, hogy egy leányzó elkottyantotta, hogy templomba megy. Amit kapott, azután eldöntöttem, hogy magam is titkolni fogom azt, hogy templomot nem csak kívülről szoktam látni.)
A FIDESZ, mint radikális liberális párt azonban vereséget szenvedett a '94-es választásokon, miközben kiürült a konzervatív politikai oldal.
A FIDESZ vezérkara hatalmat akart (a fejlett kapitalizmus megvalósításához), gyűlölte a szocialistákat és talán még náluk is jobban a baloldali liberálisokat. "Párizs megér egy misét" - és a FIDESZ MPP átvette a politika erőtér konzervatív pólusát. Ezzel azonban - sokkal összetettebb tartalommal és minőségben - hasonló helyzetbe került - különösen - a Katolikus Egyházzal, mint anno az MDF.
A napi társadalmi-gazdasági-politikai ügyekbe nagyon belegabalyodott Egyház - amelynek ettől erősen felidőződtek különböző háború előtti államegyházi reflexei - gyakorlatilag már nem nélkülözhette egy erős konzervatív, keresztény szellemiségű párt működését. A konzervatív politikai pólust pedig elfoglaló FIDESZ MPP pedig nem nélkülözhette az Egyház társadalmi támogatását és a keresztény ideológiát. A kialakuló közvetlen együttműködésük sajátos re-szekularizációs folyamata azonban csapda az ő esetükben is.
*
álljunk meg azonban itt, tisztázni egy ezzel a témával szoros összefüggésben lévő másik problematikát.
Hogyan is szerveződnek - hogy úgy mondjam - szervesen a politikai pártok? (Erről a VE-Gá-nak '86-tól kidolgozott, írásba foglalt nézetei vannak.)
Úgy, hogy az általában vett szocializációs folyamatrendszer politikai szocializációs szegmensében aszerint különülnek el az egyének, hogy milyen társadalom szervező és fejlesztő elvet éreznek, tartanak alapvetően kívánatosnak.
Ez a folyamat állandóan lejátszódik a VE-Gá-ban, de lejátszódott például a Ménesi úti Jogász Szakkollégiumban is.
Azonban sem itt, sem ott nem a bal és jobboldal válik illetve vált szét. A természetes politikai szocializáció három tengelye valójában a konzervativizmus (1), a liberalizmus (2) és a szocializmus (3).
1. A konzervatívok társadalomszervező és fejlesztő elve alapvetően a szükségképpen sokszorosan hierarchikus társadalom autoritásának - érdem és tekintély szerint stabil felépítésű mechanizmusának-működése.
2. A liberálisok társadalomszervező és fejlesztő elve alapvetően a képességek és kvalitások minél kötetlenebb, szabadabb kibontakozása, versenye.
3. A szocialisták társadalomszervező és fejlesztő elve alapvetően a - valódi társadalmi közösségek alkotásához elégségesen - egyenlők közösségeinek tudatos együttműködése.
Mindhárom elvre, mint elvi alapra épülnek nézetrendszerek, amelyek pártpolitikai manifesztációi a konzervatív, a liberális és szocialista pártok.
Mindegyiküknek van (lehet) politikai értelemben vett jobb és baloldala aszerint, hogy az elv működtetésének részeként kívánja megoldani a "vesztesek" problémáját, reintegrációját (baloldal) vagy pedig valamilyen párhuzamos ellátó, reintegráló rendszerrel (jobboldal).
Egy sikeres párt integrálja a jobb és baloldalát. Egy sikertelen pártnak egyik fő jellemzője, hogy ezzel nehézségei vannak.
Természetesen a parlamenti-párt politikai vetélkedés a hatalomról szól, különösen a hivatásos politikusok számára. Ez nem csak a pozíciófoglalások és a koalíciók kényszerével szól bele az elvek érvényesülésébe. Beleszól azzal is, hogy a liberális tőkés világpiac által meghatározott világban a valóban anti-liberális politikai pártok kimaradtak a hatalomból.
Igen érdekes a fentiek szerint megvizsgálni az egyes pártok pályafutását, különösen a FIDESZ MPP-ét.
Gyökerei és szerveződési módja, tartalma szerint nyilvánvalóan a kezdettől konzervatív párt volt. Csak a romboló radikalizmusa miatt tűnt liberálisnak.
Ami '94-ben nyilvánvalóvá vált az az, hogy ezzel a látszólagos liberalizmussal a radikalizmussal és ellenségképpel - mint alapvető ideológiával - való politizálás egy politikai rendszer konszolidációjának kibontakozásával már kevés.
A probléma tehát a megfelelő ideológia hiánya volt és a törvényszerű konzervatív helyfoglalás konzervatív ideológia alapvetést feltételezett - persze nem okvetlenül jobboldali konzervativizmust, sőt!
Az sem törvényszerű természeten, hogy a Katolikus Egyház legyen konzervatív, sőt jobboldali partner. Bár a keresztények, így a keresztény filozófusok nagy többsége istápolja a tradíciókat, egyformán lehetnek konzervatív, liberális vagy szocialista szemléletűek - és pártállásúak is. Különösen a Magyar Katolikus Egyház azonban a történelmi múlt okán hajlamos a re-szekularizációra, közelmúltja okán a politikai anti-szocializmusra és a jelenkor tapasztalata alapján az anti-liberalizmusra.
Mivel pedig közvetlenül késztetett a politikai szerepvállalásra, közvetlenül is kész együttműködni a jobboldali konzervativizmus alapján a FIDESZ MPP-vel.
*
A kialakult helyzetben egy belevaló - a kínálkozó jobb és baloldalát - integráló konzervatív párt kihordásának reális lehetőségét látom egy Orbán Viktor vezette (kereszténydemokrata) pártformációban.
Ebben az Egyházak és különösen a Magyar Katolikus Egyház azzal segíthet a legtöbbet,
-
ha távolságot tar a nagypolitikai élettől (kihordva korszerű önmagát elsősorban a II.Vatikáni Zsinat és a Pápai enciklikák elvei alapján);
-
ha segíti egy olyan konzervatív keresztény filozófus-kör megalakulását és munkáját, ami ideológiai alapot hordhat ki egy modern konzervatív politizáláshoz.
Ez utóbbi feltételeit pedig a FIDESZ MPP-nek és szövetségeseinek elsőrendű érdeke megteremteni.
Különös aktualitást ad ennek a polgári körök mozgalmának - jól menedzselt - kibontakozása (amelyről szintén dolgozatot írok).
A mozgalmi-közösségi fejlődés ugyanis a maga természetes módján nem csak konzervativizmust hord ki és különösen nem csak jobboldalit.
Identitív eszmékkel hatni lehet rá, de a manipulálása a végét fogja jelenteni.