Tarkovszkij és a vegás táborok

1.

A „Méltó temetés” című, 2018 tavaszán megjelent könyvemben felettébb sokat szerettem volna foglalkozni a filmrendező Tarkovszkij sodróan tisztánlátó világlátásával. Próbaolvasóim azonban erről lebeszéltek, mondván azt, hogy Őt már alig, sőt a fiatalok egyáltalán nem ismerik. Másrészt Tarkovszkijjal meg kell mártózni az igazán komoly mélységekben, másként az nem megy. Ez így is van!
Lássuk előbb azt, hogy mi köze is van/lehet a VE-GÁ-nak illetve konkrétan a vegás táboroknak Tarkovszkijhoz.

Szót kell ejtsek előbb arról, hogy mik is azok a gyermek és ifjúsági táborok, amiket a VE-GA évtizedek óta szervez?
Nem üdülő táborok, bár - mellék funkciójukként - lehetnek azok is. Nem valamilyen konkrét tevékenység végzésére, tanulására, valamilyen képzésre irányuló ún. szaktáborok, bár - mellék funkciójukként - lehetnek azok is.
A VE-GA táborai kifejezetten a szocializációs hiányokat és gondokat kezelni kívánó személyiség- és közösségfejlesztő táborok. Tudatosan felépített és kezelt szocializációs terek. Olyanok, amelyek arra késztetnek és azt segítik, hogy a résztvevők József Attilai módon - „Hiába fürösztöd önmagadban, Csak másban moshatod meg arcodat.” - ismerjenek egymásra, magukra és így gazdagodjanak.
Természetesen szükség van ehhez a gyerekek és fiatalok számára vonzó programokra, ezek azonban a lényeg szempontjából alig többek hordozó puffereknél. Az igazi élmény számukra önmaguk és a közösségeik megtapasztalása.
Ehhez nem lehetnek kevesebben 12 főnél, de többen sem lehetnek 30-nál. Ebben a nagycsaládias méretben pedig nem lehet a táboruk a figyelmüket elterelő közegben - vagyis általában világvégi helyeken működnek jól. Jellemző rájuk az, hogy szakmailag jól vezetett, fejlődő (emberi) rendszert alkotnak és a többfajta metszetben is működő csoportokat képzett felnőtt segítők segítik. Ugyanilyen fontos és cél az, hogy a résztvevők közül minél többen legyenek egymás kortárs segítői is.

Nem szeretnék semminek sem elébe vágni, de jogos az a kérdés, hogy mit is érhet egy ilyen tábor?
Sokat! Mert egy időre kilépést hoz a mindennapok sodrásából. Mert megmutatja, hogy másként is lehet önmagunkhoz, másokhoz és általában a dolgokhoz, a világhoz viszonyulni - és ez nagyon jó tud lenni.
Életre szóló irányjelzőként is tudnak működni ezek, főleg, ha a közösségi élet és ezek a táborok sok éven át tartó - fejlődési - láncolatot alkotnak, ahogy ez a VE-GÁ-ban sok éven át működött.
A múlt idő nem véletlen, bár még semmi nem dőlt el teljesen.

2.

A VE-GA „fejlesztő” táborai rokonságot mutatnak az - oktatási intézmények munkáját kiegészítendő - cserkész, úttörő és KISZ (képzési) nevelő táborokkal, amelyeket jelen sorok írója igen jól ismer. Ezek is jól világítják meg azt, hogy mik az optimális feltételei ezen táborok sikeres megvalósításának.
Ezek közül most a következőket emelem ki. Két hetes időtartam például az, amely alatt az eltervezett pedagógiai folyamatok úgymond természetes módon tudnak kibontakozni a táborozók között.
Szükséges azonban ehhez az is, hogy valóban kiszakadjanak a hétköznapok sorából, hogy a korukhoz illő erőnlétük, állóképességük legyen, hogy hallgassanak a szóra és magától értetődően tartsák be a tábori együttlétük szabályait.
Mindezek kimeneteként alapvetően az fontos, hogy a résztvevőknek legyen ideje, energiája, hogy motiváltak legyenek és legyenek képesek a csendre, az elmélyült figyelemre, a kreatív egyéni és csoportos megoldásokra.

A 2000-es évek elejétől észleltük először azt, hogy problémáik vannak a tizenéveseinknek - elsőként - az idővel. Ennek bonyolult ok-rendszerét egymást követő kutatások sorával tártuk fel. Közben az előbbiekben alapvetően fontosnak gondolt valamennyi tényezővel súlyosbodó gondok merültek fel - mind a mai napig.
A leglátványosabb következménye mindennek az, hogy folyamatosan csökkentenünk kellett a táboraink hosszát.
Ma egy mondjuk 14 éves tini hat nap és hét éjszaka alatt merül ki annyira, mint 20 éve két hét alatt illetve 15 éve 10 nap alatt. A tevékenységek komolyságán is minőségileg kellett enyhítenünk. Ez főleg abban jelenik meg, hogy ma eleve csak 11-12 évesekkel tudunk olyan táborokat megcsinálni, amiket tíz évvel ezelőtt még 7-9 évesekkel is magától értetődőden csináltunk meg. Az idősebbekkel pedig régen egész délutános és estés programokat néhány óra alatt kell megvalósítanunk, hogy meg ne szakadjon a kívánatos folyamat. (Régebben voltak több napos - a táborozók által kifejezetten szeretett - programok is, amikre ma egy napot sem fordíthatunk.) Egy sor olyan régebben népszerű program van, amiket pedig lassan el kell felejtenünk. Például különböző beszélgető, vita, sőt - komolyabb - kézműves „műhelyeket”.
Összességében kimondható az, hogy folyamatosan romlott és romlik a gyerekek és tizenévesek terhelhetősége testileg, szellemileg és mentálisan is.
A táboroztatóknak mindent egyre rapidabb változatokban kell megoldaniuk, régebben elképzelhetetlen szintű „pedagógiai” követelményekkel. A VE-GA még meg tud felelni ennek a kihívásnak, mások azonban már feladták. Manapság már alig vannak személyiség és közösségfejlesztő táborok.
Külön gond az is, hogy egyre nehezebb a potenciális részvevőket kiragadni a köznapok intenzív sodrásából. Az idén részvevők közül is többen a jövőbeni részvételük feltételeként fogalmazták meg egyrészt, hogy a táborok városi környezetben legyenek, legyenek külső programok és hogy teljesen szabadon lehessen „együtt élni az ismerőseikkel” (a net felületein).
És mindezek, csak a felszínt jellemzik.

3.

Könnyű az előbbiekért az egyre pörgőbb világot, a netet, a tizenévesek kezéhez nőtt okostelefonokat okolni. Hasonlóképpen a 16-17 éves koruktól elmaradozók távolmaradásának okaiként könnyű arra hivatkozni, hogy ki kell pihenni a mind megterhelőbb iskolát, „lazázni”, bulizni is kell, vagy éppen komolyabb dolgokkal kell foglalkozniuk. Például dolgozniuk kell, készülniük a nyelvvizsgára, a továbbtanulásra (stb.) és be kell pótolniuk az év közben - a túlterhelésük miatt - elmaradt családi, civil és baráti kötelezettségeiket. (Ezek régebben ugyanígy feladatokat jelentettek.)
Ezek mögött a kifogások mögött sokkal mélyebb okok fedezhetőek fel a kutatási programjaink szerint.
Hazánkban a 2000-es évek elejétől hihetetlenül gyorsan zajlott le az ifjúság szocializációjának több lépcsős változása. Előbb az eladdig kiutált diákelit vált mintaadóvá és alapvetően fontossá a majdani sikeres karrier. Aztán tömegesen - és tudattalanul - köttettek meg a szülők fogyasztói szerződései a gyerekeikkel arról, hogy ha megfelelően tesznek eleget az iskolai kötelezettségeiknek, akkor mentesülnek minden egyéb feladat alól és mindenre jogot szereznek, amit a család biztosítani tud. Ezt követően ezek az eredetileg sokszínű fogyasztási jogok elkezdtek elanyagiasodni (bár kielégítésükre a „kínai minőség” is elegendőnek bizonyul, az esetek többségében).
Végül pedig - az anyagi fogyasztási igények mellett - meghatározó lett az ún. „like-fogyasztói” magatartás. A tizenévesek növekvő számban és fokozódóan a NET-kapcsolataikban mérik be, alakítják (virtuális) önmagukat.
Mindezek mögött a lényegi folyamat azonban a tizen- és huszonévesek önző, lepusztult individualizálódása. Ezzel együtt az alakuló egyéniségüknek egyre nagyobb része válik nem tudatossá, képzetessé, sőt tudatalattivá, vagyis a bennük - egyre inkább rejtve - élő „odaáttá”. Vagyis éppen a kívánatos és célzottal szembeni folyamatok válnak bennük uralkodóvá, szemben az egyéniségükkel és másokkal.
Egyre kevésbé ismernek maguk és mások teljességére és nem gazdagodnak általa.
Különösen bántóan gyorsan bontakozott/bontakozik ki mindez a városias körülmények között élő erdélyi magyar fiatalok még tíz éve is sokszínű és emberileg gazdag köreiben!
Hihetetlenül gyorsan „nyugatiasodnak” és vesztik el eredeti nemzeti tudatosságukat, kultúrájukat, vallásosságukat és erkölcsi tartásukat.
És ezzel máris a Tarkovszkij-i dilemma kellős közepében vagyunk - aminek megfejtését immár nem kerülhetjük meg a táboraink építési folyamataiban sem, ha nem akarjuk eleve feladni a céljainkat.
Ezen messze túl, sajátos kérdések sorát veti föl mindez abban a tekintetben is, hogy mi is lesz a Gaiánk sorsa az így szocializálódó ifjúság kezében?!

4.

Tarkovszkij nézeteinek befogadását megkönnyítette az, hogy a VE-GA személyiségei körében a kezdetektől volt egyféle konszenzus arról, hogy miként is gondolkodunk az emberi egyéniségről.
Jellemzően két metszetében fogtuk fel ezt (1.,2.).
1. Egyrészt mint egy „racionális, individuális én”, és egy végtelen „ÉN-egész” (az előbbi lojalitás mellett ösztönök, emóciók, transzcendens képzetek, tudat alatti és feletti dolgok, stb.) külön-külön is meglehetősen ismeretlen, tökéletlen együttesét.
Fejlesztési feladatunknak ezek tartalmainak azonosítását, fejlesztését és a kettő szimbiózisának megvalósítását - a valódi egyéniséggé válást fogtuk fel.
2. Másrészt úgy fogtuk fel az egyéniséget, mint egy „társadalmi én” és egy „belső, intim én” kettősét, amely rokon az előbbivel, de mégis más és mindkettő illetve a kettőjük együttese is fejlesztendő.
Mindez már 1983-tól jelenik meg egy fejlődési/fejlesztési folyamat-ábrában. Ez végső célként a - tudatfeletti - „BOLDOGSÁG”-ot, mintegy előképeként a „HARMÓNIÁ”-t és az azt megelőző „BÉKÉ”-t jeleníti meg. Azt a „BÉKÉ„-t, amely az egyénben a „társadalmi én” és a „belső, intim én” békéjének szimbiózisaként hordozható ki, közösségi keretekben.
Mindehhez nem kapcsoltunk ideológiai, politikai tartalmakat. Mindössze óvatosan hivatkozgattunk a szellemi jógára, Jézusra és Buddhára. Akkortájt ez helyenként még így is kiverte a biztosítékot. Ezt pedig nem engedhettük meg magunknak mások gyerekeivel a hátunk mögött.

*

Tarkovszkij sem politizált hét filmje zseniális sorában, ’62-től, ’85-ig. Valójában az „ipari társadalmat” sem kritizálta. Egyszerűen csak bemutatta azt, hogy az ennek érdekeit érvényesítő mindenféle gazdasági-politikai hatalmak miket és milyen eredménnyel tesznek.
Mindenek előtt kiszakítják az embert a maguk természetes, addíciós közegéből, a közösségeiből és magányos egyénné, önös indivídummá teszik. Felszámolják természetes kapcsolatait a többi emberrel, a természettel, a történelemmel, a kultúrával és az erkölccsel, amelyekben és amelyek mögött mindenütt az Abszolútum (Isten) fedezhető fel.
A magára hagyott közösség, természet, történelem, kultúra és erkölcs világa törvényszerűen pusztul, elpusztul.
Ez a pusztuló ipari-gépi világ beköltözik az emberek lelkébe. Kibontakozik egy belső harc. Ennek fő kérdése az, hogy a külvilág formálja a maga képére és igényei szerint az egyént elidegenedett, önző indivídummá vagy az egyén belső - tradicionális értékek által megalapozott - etikai világa győzedelmeskedik a külvilág embertelen hatásai fölött, egy új és szebb világot hozva létre?
Fontos azonban megérteni a következőt (is). Tarkovszkij világának tömegei frissen szakadtak ki a társadalmuk azon addíciós szöveteiből, amelyben emberi mivoltuk egészével vettek részt. Nem létezett igazán indivídumuk, önző egójuk, ami mentén meghasonlott volna az egyéniségük.
Tarkovszkij az emberiség sorsát reménytelennek ítélte meg, mert olyan ipari-gépi civilizációt hozott és hoz létre, ami elpusztítja a túlélést egyedül lehetővé tévő addíciós társadalmat, az embert, mint egészet és az elembertelenedett emberek elpusztítják a tulajdon világukat.

5.

Egyetértek Tarkovszkijjal abban, hogy korunk globális katasztrófájának lényege az emberi egyének sokaságában kibontakozó belső katasztrófa és pl. a klíma-katasztrófa maga is csak következménye ennek.
Utolsó filmje 1985-ben született meg - Csernobil évében - de az életműve pusztába kiáltó szó maradt, mint az ma nagyon jól látható.
A nézetével egy ponton tudok szembeszállni a magam eszközeivel. Az Ő filmjeiben ugyanis mindig teljesen magányos egyének küzdenek önmaguk emberi érvényességéért.
Én hiszek abban, hogy még vannak esélyei az egyének különböző közösségeinek, amik szembeszállhatnak mindenek előtt az egyének belső katasztrófájával.
Ezen túl hogyan függnek össze Tarkovszkij nézetei a VE-GA gondolatiságával?

A VE-GA nagyon egyedül maradt azzal a nézetével, hogy a béke nem más, mint az emberi viszonyok harmonikus állapota és a legalapvető emberi viszony az emberi egyének saját magukhoz való, belső viszonya.
Nem létezhet az emberi viszonyok felsőbb szintjein - egészen az emberiség egészének szintjéig - harmonikus együttélés a többi emberrel, az emberi környezettel, amíg az egyének mértékadó része nem tud magában tartós békét teremteni.
Ezzel egyedül Tarkovszkij gondolatisága rokon. Ő ugyanis mindvégig azt elemzi, hogy minden katasztrófa forrása az a katasztrófa, ami az emberi egyénekben bontakozik ki, mert kiszakadtak a természetes világukból és ezzel elveszítették a belső békéjüket.
A VE-GA az Ő hatására módosította a maga célrendszerét is.
Eredetileg úgy fogtuk föl, hogy míg az ember végső célja a boldogság (előképeként a harmónia, de legalább a béke), addig a VE-GA alapvető célja az, hogy az egyének és közösségeik érdemben legyenek képesek az önálló cselekvésre, cselekedjenek vagyis legyenek autonómak.
Tarkovszkij segített a következő felismerésében. Az ipari társadalom - értsd: a mai kapitalizmus - gazdasági és politikai aktorai közvetlenül szocializálják az egyéneket termelőnek és fogyasztónak, egyben társas magányban létező, tehetetlen szolgájuknak.
A külvilágnak ez a hatásrendszere egyre inkább fogyasztó és önző „ego”-vá teszi az indivídumokat. Az énjüknek ez az elkülönülő része pedig elszakítja az ÉN-egészüket a természetes kapcsolataitól - végső fokon a mindenségtől - és maga alá gyűri azt. Ebben a folyamatban pedig minden elpusztul, maga a külvilág is.
A mai pszichológia értelmezési kereteiben már nem arról van szó, hogy a tudatos „ego”-t mintegy fedő, a világnak megmutatkozó „maszk” (perszona) szerint önző indivídum az egyén. Arról van szó, hogy az „ego”-ját és a mindennapi tudatosságának terét foglalta/foglalja el a külvilág a maga hatásrendszerével. Egyúttal egyre határozottabban zárja el az „ego”-t a tudatalatti megannyi gondot és lehetőséget rejtő terétől illetve a tudatfeletti elérhető ideáitól - nem is beszélve a „transzperszonális én” értékeiről.
Az egyén belső békéje az autonómiája alapja - egyben a megmaradásunk alapvető feltétele - nem valósítható meg másként, mint hogy az ÉN-egész kereteiben megvalósítjuk a fogyasztói, önző indivíduma, a torzított „ego”-ja és a belső lényege összetevőinek szimbiózisát. Ez pedig, csak a közösségeiben valósítható meg, etikai alapon, olyan megújuló illetve - a régiek alapján - új kultúrák kihordásával, amelyek élőnek tartják meg a kapcsolatainkat és a világunkat.
A VE-GA célja ma közreműködni ebben és ehhez nélkülözhetetlen a táborai rendszerének erre megfelelő működése.

6.

„A VE-GA Gyermek és Ifjúsági Szövetség Kiindulópontjai a tudatos közösségfejlesztéshez” című réges-régi anyagunk hű tükre annak, hogy hogyan gondolkodtunk a világról és benne a mi dolgunkról, egészen a VE-GA létrejöttének 2008-ban bekövetkezett 30 évfordulójáig.
Az emberi, közösségi gondok fő forrásának a családi, iskola-rendszeri és társadalmi szocializáció hiányosságait gondoltuk. Az ún. regenerációs pedagógiai módszereinkkel végeztük ezek pótlását a magunk kereteiben azért, hogy ennek részesei önmagukkal békében lévő, autonóm és közösségi egyének legyenek.
A környezetünk olyan értékeit, mint a természeti értékek és társadalmi értékek (etika, kultúra, hit, esztétika, stb.) veszélyeztetettnek éreztük ugyan, de adottként fogtuk fel és így foglalkoztunk ezekkel a legkülönfélébb módokon. Lassú folyamat volt az, aminek során felismertük azt, hogy Tarkovszkijnak igaza volt és van. Mindezek az értékek is pusztulnak a külvilágban és ezzel szimbiózisban pusztulnak ugyanezen értékek az egyének belső világában, amit elural a fogyasztói, önző individualizmus.
A jelen időre lényegileg változott meg a VE-GA tevékenysége - amit azonban jórészt elfedtek, elfednek a saját gondjaink.
Az elveszett külső (természeti, társadalmi) és belső (autonóm módon, tudatosan individuális és a tudatoson túli) értékek nem menthetőek eredeti mivoltaikban, hanem megújítva mentendőek meg.
A Nyári Egyetemek sorában jól látható az, hogy folyamatosan zajlik - a régi erkölcsi értékek felmérése alapján - egy új etika nagyközösségi kihordása.
Hasonlóképpen vesszük sorra a természeti, történelmi, kultúrális, hit-beli és vallási értékrendek széles körét olyanná formálva, ami „értékesíthetővé” teszi azokat a fiatalok anyagi, testi, szellemi és lelki életében.
Nem véletlen az, hogy a VE-GA gyermek és ifjúsági táborai illetve ezek folyamatai - a folyamatos és szintén új típusú közösségépítés kereteiben - sajátos „imázs” táborok.
A fentiek tükrében és tartalmaik csiszolgatásával ismerkednek a részvevők önmaguk anyagi, szellemi és lelki természetének konkrétumaival, haladnak előre ezek önmagukat valódi egyéniséggé tevő integrációjával. Alapvető feladatunk az is, hogy kifejezetten a valódi önmagukat és a másikat tekintsék a táboraikban igazi élménynek. Az, hogy önmaguk gazdagítójaként tekintsenek a többiekre, ne idegenként, sőt vetélytársként. Ezt kiválóan tükrözi a már hivatkozott „Méltó temetés” című könyv utolsó negyede.

Hogy mi lesz a Gaiánk vége, azt nem tudjuk, de a leépülés megállításához mindez nagyon-nagyon kevés. Nem véletlen az, amit ennek a könyvnek az epilógusa tartalmaz.
Alapvetően az embernek a természetet fogyasztási javakra átalakító tevékenységének kellene minőségileg megváltoznia. A tőkés bérmunkát fel kellene váltania a szükségleti munka általánosulásának. Az ilyen munkát végzők közösségeiben nem hogy nem konkurensek az egyének, de tulajdonképpen összeadódnak. A fejlett, autonóm indivídumú, integrált egyéniségek saját akaratából létrehozott addícióira van nélkülözhetetlenül szükség. Ezt meg tudják tenni az egyének munka-közösségei a kapitalizmus körülményei között is - ez egyben gazdasági érdekük - de ezt mértékadó számban kellene megtenniük és az idő rövid.
Nagyon sok ilyen közösség van ma már a termelő tevékenységek alapvető szintjeitől a legmagasabb szintjeiig. Ezek azonban jobbára a fejlettebb világban léteznek és még ott is messzi vagyunk attól, hogy ezek általánosuljanak.