Családi rizikófaktorok

I.
Az elmúlt hét hónapban váratlanul egy egész sor kistizenévessel találkoztunk. Velük együtt persze találkoztunk a családjaikkal is. Ezekben a szülők többsége 32-40 éves, vagyis nagy általánosságban megegyező korúak és helyzetűek a vegás családokkal. (Egyébként a mi két saját gyerekünk családjával is.)
Valahogy most "esett le" nekünk az, hogy bár a kép enyhén szólva is sokszí­nű, van egy egész sor olyan "rizikófaktor", ami ezen családok többségében - í­gy vagy úgy - megjelenik.

A családok elég számosak és ezek a faktorok is elég variabilisak ahhoz, hogy í­rni érdemes, de í­rni is lehet ezekről anélkül, hogy bárkikről is lenne szó konkrétan. Amennyiben valakik mégis magukra ismerni vélnek, akkor tudják azt, hogy sokakra érvényes valami hasonló és semmiképpen sem róluk í­rok, hanem általánosabb jelenségekről.
Az alapvető érdekünk az, hogy a családok - összeházasodtak-e vagy sem - megmaradjanak és ne csak a gyerekeik felneveléséhez nyújtsanak biztonságos közeget. Önmaguk megvalósulásához és biztonságos életéhez is megfelelő feltétel-rendszert kellene, hogy biztosí­tsanak most és az élet későbbi szakaszaiban illetve végső szakaszában is.
Ezen túl nem lehet elmenni szó nélkül amellett sem, hogy vannak szüleink is, akik ránk, a mi gondoskodásunkra szorulnak előbb-utóbb, ahogy egyszer mi magunk is a gyerekeinkére.
Van még egy olyan dolog, ami visszaköszön, ha komolyan vesszük.
A VE-Gá-hoz való kötődés kapcsán rendszeres "kitérőtök" az, hogy, de legalább ennyire - ha nem jobban - fontosak a tágabb család, a barátok, sőt a munkatársak.
Ha valóban vállaljuk az ezekkel kapcsolatos emberi kötődéseket vagyis a felelősségeket is értük, akkor a családunknak velük kapcsolatos kvázi elkötelezettségei is vannak.
Részben úgy, hogy nem terheljük őket a magunk gondjaival - ami nem egyenlő ezek elhallgatásával - illetve részt vállalunk az ő gondjaikból is.
Mindösszességében, ha mi erős családként létezünk, stabilizálóan hatunk a környezetünk családjaira. Ha viszont labilis, sőt felbomló család vagyunk, akkor teher vagyunk a környezetünknek is.
Nem csak saját magunkról illetve a (saját) gyerekeinkről van szó tehát, ha a magunk családjáról van szó.

Milyen olyan közös elemei vannak a családi életnek, amelyekben kötő illetve elválasztó erők jelenhetnek meg?

1. A család probléma és konfliktus kezelő rendszere és annak működése.
A család érzelmi élete.
A szülők ösztönéletének kölcsönösen elfogadható szabadsága, a szexuális együttjátszás és kielégülés igények szerinti, elfogadható működése.
A szabadon választható közös ügyek léte, milyensége.
A családi ügyek köre és azok hatékony intézése.
A család vagyoni rendezettsége, biztonsága.
A család anyagi gazdálkodása.
Az egyéni kibontakozás szabadsága, lehetőségei és kölcsönössége.
A gyermekvállalás és nevelés.
A család beágyazódása a családi és társadalmi környezetbe.

Mindezek nem egymástól függetlenül léteznek, hanem áthatják egymást. Ugyanakkor ez a sorrend megjelení­t valamiféle időrendbeni, egyben fontossági sorrendet is, amelynek ez esetben a család megmaradása, erősödése a viszonyí­tási alapja.

Részletesebben:

Az 1. pont tartalma a minden megbeszélése illetve a minden megbeszélhetősége. A legjobb erre kezdetben valami intézményes mód.
Az érzelmi élet fontosságát (2.) - nem keverve ezt az ösztönélettel - az adja, hogy a megoldhatatlan problémákat fel kell oldani időnként ahhoz, hogy együtt élhessünk velük (és egymással). Erre megoldás a szeretet, a szerelem, a hit, a humor és a katharzis gyakori megélése, amire tudatosan is gondot kell fordí­tani.
A szexualitás (3.) nem azonos a szerelemmel, de az a legjobb, ha feloldódik szerelemben, szeretetben. Gyakran azonban pusztán önmagában is fontos a "működése". Ezt tanulni kell és a tapasztalatok tükrében összehangolódni. Jellemzően egészen más a férfi, mint a nő igénye és jellemzően a nő gyengédség-igényű. Sok minden beleférhet a partnerek "játékába" - ami kizárólagosan magánügy - de általában jó "felvirágoznia" a lelkét a férfinak és a nőnek, amire idő kell és figyelem.
Két individuum hosszú távú (tényleges) együtt maradásához nélkülözhetetlen valamilyen közös, szabadon választott társas ügy, amiben más a szerepük és más módot nyújt az együttjátszásra (4.). Alapvető kérdés az, hogy tud-e ez a tevékenység a családi kettősük együttjátszásának egy független, közös alapja lenni.
Amennyiben igen, akkor az ehhez kapcsolódó ügyek egyben (összetartó) családi ügyek is, amiknek hatékony intézése - más családi ügyekkel együtt - fontos feladat (5.).
A család vagyoni rendezettségét, biztonságát (6.) az jelenti, hogy tisztázott a család által használt anyagi vagyonelemek tényleges ismerete és tulajdonoltsága mellett az is, hogy milyen termelő-tehetségek és jövedelem-termelő képességek felett rendelkezik a család, közösen. Ezeket a közös javaikat pedig úgy tudják megfelelő biztonsággal használni, ha kezelik és biztosí­tják ezeket.
A család anyagi gazdálkodása (7.), a szó szoros értelmében olyan gazdálkodást feltételez, mintha a család egyféle gazdasági vállalkozás lenne. Annyira í­gy van ez, hogy a családban is nélkülözhetetlen a vezetői, a menedzseri, a szakértői szerepek betöltése megannyi területen. Persze, mindig kell az is, aki végül is megcsinálja mindazon dolgokat, amiket meg kell csinálni, a család hosszú távú közös érdekéből.
8. Egyéniségében "tűz és ví­z" minden pár. Nekem nagyon tetszik "a konnektor és a csatlakozó dugó" példa.
Mindegyikünknek számtalan konnektor van a személyiségében és ugyaní­gy számtalan csatlakozó dugó is. Az teljes mértékben kizárt, hogy két ember mindenben (mindebben) megfeleljen egymásnak. Ugyanakkor valamennyien ösztönösen is a teljességet keressük. Nem ösztönlények lévén nem "párosodunk" csak úgy, a teljességre törekedve, mert többet veszthetünk vele a teljességből, mint amit nyerhetünk. Azonban minden etikus lehetőséget helyes kihasználnunk a teljességünkhöz.
Kulcsfontosságú kérdés az, hogy hogyan és meddig épí­tkezhet egy párkapcsolat abból, hogy valamilyen és valamekkora szabadságot adnak egymásnak. Mivel pedig az etika egyik alapelve a kölcsönösség, ez is csak egyfajta egyensúllyal működhet jól.
Ha beszélgetünk minderről, akkor szinte mindig felmerül az a kérdés, hogy hogyan lehetséges az, hogy egy fontossági rendszerben az utolsó előtti helyre teszem a gyermekvállalást és nevelést (9)?
A helyzet azonban az, hogy mí­g a többi tekintetében nincs bizonyos stabilitása a párkapcsolatnak, addig nem igazán helyes gyermeket vállalni. Ez esetben a nevelésének a család időnkénti csendes vagy hangos csatatere lesz az egyik meghatározó alkotója és könnyen lehet jogilag nem szentesí­tett vagy jogilag is szentesí­tett "válási árva".
A teljes (gyerekes) családnak be kell ágyazódnia a társadalmi környezetébe, annak megannyi intézményébe (10.). Ez lényegében azt jelenti, hogy olyan alkotójává (integráns részévé) válik a nagyobb családnak, a lakóhelyének, a gyermeknevelő intézményeknek, a baráti és munkahelyi köröknek illetve a civil társasságaiknak, amelyekkel gazdagodik és amik gazdagodnak vele.
Ez a biztonság és szolidaritás magasabb és nélkülözhetetlen fokait is jelenti. Az örömök megosztása a gondok megosztását is jelenti és megtartó, összetartó erőket jelentenek a válságok esetén.
Ez tehát az a leltár, amin a következő részben végighaladok azt kutatva, hogy hol is tapasztalok ebben általánosabb érvényű rizikófaktorokat, az általam ismert meglehetősen nagy számú fiatal családban.

II.
Természetesen minden fentebb vázolt életterületben vannak rizikófaktorok, de én ezek közül kiemelek kétszer kettő területet, amikben általánosabb és komolyabb gondokat észleltem az elmúlt években.
Az egyik, a következő kettő:
3. A szülők ösztönéletének kölcsönösen elfogadható szabadsága, a szexuális együttjátszás és kielégülés igények szerinti, elfogadható működése.
8. Az egyéni kibontakozás szabadsága, lehetőségei és kölcsönössége.

A másik, a következő kettő:
6. A család vagyoni rendezettsége, biztonsága.
7. A család anyagi gazdálkodása.

*

Az első "kettős" tekintetében azért kí­vánatos az együttes vizsgálatuk, mert noha az egyéni kibontakozás ügyét nem véletlenül fogalmaztam meg külön, igen gyakori a párkapcsolatok ötödik-hetedik évétől az, hogy - általában - az egyik fél a szabadsága kibontakozásának hangsúlyos területeként kezdi el kezelni a (saját) szexuális életét.
Magyarországon is több, mint 40 éve bontakozott ki az a valami, amit "szexuális forradalomnak" neveztek el. Ehhez képest ami valójában megváltozott, annak a dolog érdemében tulajdonképpen nincs igazi jelentősége.
Amennyiben a többi "pont" szempontjából vizsgáljuk meg a helyzetet, akkor mindjárt az első szempontjából ki is jelenthetjük azt, hogy az ehhez kapcsolódó megannyi gond igen ritkán van ki- és megbeszélve.
Bizonyos csapdát az is jelent ezen a téren, hogy úgy tűnik, hogy ha valami nem, akkor ez az ami a párkapcsolat kezdeti szakaszában nem jelent gondot. Fűt még a szerelem, erotikával átszőtt a szeretet, a fiúk "a krumplit is, ha el nem gurul", a lányok meg könnyen túlteszik magukat azon, ami nem egészen jó vagy nem egészen tetszik, mert egészében őket is elsodorják az érzéseik.
Így a megbeszélésnek "nincs értelme", főleg annak, hogy ez valamilyen módon intézményes legyen. Ne tagadjuk viszont mindjárt azt sem, hogy az álszemérem illetve a kultúra hiánya miatt általában nem is tudnak illetve szégyellnek erről beszélni a párok, bármennyire is szeretik illetve szeretnék csinálni.
Igen hamar tapadhatnak ehhez olyan dolgok is, amelyek könnyen tévútra viszik ezt az ügyet.
Ilyen például, ha az erről való beszélgetésnek előjáték jellege lesz, vagyis izgatószer.
Másik csapdalehetőség az, ha a veszekedésekbe átcsapó viták torkollanak szeretkezésbe, amik í­gy egyfajta pótszer lehet. Természetesen minden pár él át ilyen helyzeteket, de nem mindegy az, hogy mennyire változik meg ettől az együttlétek funkciója kettőjük életében.
Jellemző az az elmúlt 15-20 évben, hogy mind korábban és mind intenzí­vebben kezdődik a szerelmi és szexuális élet illetve e kettő összekapcsolódása, miközben kitolódik a családalapí­tás (1). Mind jellemzőbb az is, hogy a fiatalok élete hamar felpörög és a pörgés - akarva-akaratlanul - életmódi jellemzővé válik, ami elveszi az időt, energiát a "butaságoktól" és arra kényszerí­t, hogy azt is racionalizálják és teljesí­tmény-elvűvé tegyék a fiatalok, amit nem lehet (2). Jellemzőbben persze ez is férfias attitűd.
Csakhogy itt a harmadik gond, mert a társadalmi-nemi szerepek alapos megváltozása miatt a férfi egyetlen megmaradt férfi "rekvizituma" mindinkább, csak a nemisége - az a libidója, ami pedig jelentősen csökkent az elmúlt húsz évben (nem az ő hibájukból)(3).
Mindehhez önálló alkotóként járul az, hogy a házasságok (együttélések) 5-8 évvel később köttetnek és az erről való döntésekben az érzelmeknek illetve az ösztönöknek nagyságrendekkel kisebb lett a szerepe (4).
Jóformán sehol sincs az a három évnyi "kegyelmi" idő, amire régen azt mondtam, hogy "a szerelem olyan pozití­v elmebetegség, ami mintegy három évig arra jó, hogy két idegen ember ez alatt összecsiszolódhasson annyira, hogy kialakuljon az "együttjátszásuk".
Egyre inkább már az indulásoknál kvázi szerződések ezek a kapcsolatok, csakhogy olyan szerződések, amiknek nincs tartalma, valójában nincsenek megkötve.
Ezen körülmények következtében kevésbé jellemzők a heves szerelem és a túlfűtött érzelmek és alacsonyabb szintű a szexuális ösztönök erőssége is. Ezt jellemzőbben a fiúk viselik rosszabbul. íągymond erősebb ingereket igényelnek, de korántsem a kellő udvarlási háttérrel. A mindinkább a saját igényeikre ébredő lányok pedig rendre kitérnek ez elől és hajlamosabbak maguk is a kalandokra, bár kevésbé hajlamosak az elválásra.
Mindebből fura, zavaros együttélések és együttélési szituációk özöne bontakozhat és bontakozik ki.
Van ahol ezek mentén működő alkuk alakulnak ki - szinte kivétel nélkül - spontán módon és aszimmetrikus engedményekkel. Más családokban az alkuk tudatosabbak, de sajnos szinte mindig labilisabbak is, amiket - sok év után - máról holnapra is egyoldalúan fel lehet rúgni.
Ezen esetekben pedig elkerülhetetlen, hogy a másik fél ne legyen megalázóan vesztes.
A másik témára átvezető gondolat az, hogy az egyik legösszetartóbb erő az, hogy a szétválás gyakran egy az anyagi tönkremenetellel is.

*

A másik "kettős" tekintetében az indokolja az összevonást, hogy gyakorlatilag minden fiatal család, akit ismerek, összemossa ezt a kettőt.
Ez önmagában is gond, mert a vagyoni ügyek hosszútávú, stratégiai ügyek, mí­g a családi (alapvetően háztartási) gazdálkodási ügyek napi, heti, évszaki és éves ritmusokat követő rutinjellegű ügyláncolatok.
A vagyon lehet ingatlan, ingó vagyon. (Ide tartoznak a termelő-tehetségek és jövedelem-termelő képességek - esetenként családi gazdálkodási formákban is - de ezekkel most nem foglalkozom.)
Ezek terén a zűrzavar totális, noha elvben egy rendkí­vül anyagias kapitalizmus polgárai vagyunk (szintén elvben a polgárság jellemzőivel megáldva).
Már magával a családi vagyon tudatosí­tásával, nyilvántartásával alapvető gondok vannak. A családok nem rendezik a vagyonuk és a különvagyonuk státuszát, nem ismerik a vagyonaik pontos paramétereit, aktuális értékét, mozgósí­thatóságuk aktualitásait. Nem ismeri a rájuk váró örökségeket sem vagyis a nagyobb családjaik vagyonát.
A vagyonok, csak kivételesen vannak megfelelően fejlesztve, biztosí­tva, de ha igen, akkor ezek tartalmát, kondí­cióit sem tudják a párok (mindketten).
A vagyonelemek beszerzése illetve megszerzése, érzelmi, hangulati elemekkel terhelt, gyakorlatilag minden stratégiai megfontoltság nélkül - minden tekintet nélkül arra, hogy a vagyoni körülményekkel kapcsolatos igények talán a legöröklődőbbek.
Különböző okokból mi ketten mindig is irreálisan keveset kerestünk Anikóval - és ennek is jelentős részét forgattuk be a közös "hobbinkba", a VE-Gá-ba. Amióta dolgozunk most keresünk a legjobban, ami összesen havi nettó 220 e Ft-ot jelent. (Ebből jelenleg 8-10 eFt megy havonta a VE-Gá-ra.)
Mégis van egy lakásunk, a számunkra legmegfelelőbb helyen, és a miénkénél nagyobb lakást vettünk mind a két gyerekünknek úgy, hogy soha semmiben nem nélkülöztünk, ami nekünk fontos volt. Sőt jobban kielégí­tjük minden igényünket, mint bármelyik általunk ismert család. Mindez annak köszönhető, hogy gazdálkodunk a rendelkezésünkre álló vagyonnal, méghozzá stratégiai értelemben (a döntéseink legalább 8-10 évvel, de egyes esetekben 20 évvel előzték meg illetve előzik meg az egyes tranzakcióinkat). Mindent úgy vettünk, hogy anyagi értelemben éppen elég legyen és semmiben ne legyen több, mint ami nekünk és a gyerekeinknek éppen elég lesz. Nem vettünk meg olyasmiket (pl. autót) ami a vagyongazdálkodásunkat hosszútávon veszélyeztethette, ami az életminőségünket valójában rontotta volna illetve olyan igényeket keltett volna a gyerekeinkben, amiknek az általuk való majdani kielégí­thetősége több szempontból is kérdéses. (A vagyon nagyon is hozhatja függő helyzetekbe és viszonyokba a gyerekeinket is.)
A pénzvagyonokkal a helyzet még furább. Ezek ugye valamilyen rendszerben elhelyezettek (bár még mindig meghökkentő összegek hevernek csak úgy itt-ott sok családnál).
Jelenleg nem tudok olyan családról - amelyiknek komolyabb megtakarí­tásai vannak - amelyiknek mind a két felnőttje pontosan tudná, hogy éppen mennyiük van, miben és milyen kondí­ciókkal? Tudtommal olyan sincs, amelyik rendszeresen gondot fordí­tana a banki műveleteire - mint család - és ne adj isten tudatosan gazdálkodna értékpapí­rokkal vagy tőzsdézne. Ha a társak valamelyike "eltávozna", a másikuk többnyire azt se tudná, hogy mi is a pénzügyi helyzetük.
Itt érintkeznek a vagyonügyek leginkább a (háztartási) gazdálkodással.
Na itt aztán a dolog tényleg érthetetlen tartományokba csúszik.
Egyre általánosabb például az, hogy a családoknak nincs egy vállalkozás-szerű, egységes gazdálkodása, ami maga a pazarlás.
Különös véletlen pl. az, hogy éppen most döntött Pisti (egy kollégám) és párja - ők sok éve együtt élnek - hogy egységesí­tik a családi gazdálkodásukat.
Eddig azt csinálták, hogy - normális toleranciával, tehát nem kicentizve - megosztották a közös életük (közösnek gondolt) költségeit, fele-fele arányban. Az összeget persze Jutka mondta meg, mert hogy alapvetően ő "felel" a háztartásért. Az ezen felüli részt eddig mindketten szabadon költötték el (többek között azért egymásra és a gyerekeikre is). Nagy közös célokra is közösen tettek félre (bár ezek tekintetében bomlott a paritás attól függően, hogy kinek, mennyire volt ez fontos).
Most egységesí­tettek, méghozzá úgy, hogy Jutka lett a gazdálkodó (a "főnök"). Az alapelv az volt, hogy mindent megbeszélnek, de Pisti barátom rövidesen, csak a számára fontosabb dolgokba szólt bele és de facto Jutka gazdálkodik.
A dolog fél éve megy és noha egyébként "semmi nem változott", átlag havi 25-30 e Ft többletük van a megelőző időszakhoz képest (az összjövedelmük kb. 400 e Ft).
(Közben Pisti nem vesz hülyeségeket és jellemzően mindenből másfélszer annyit, mint amennyi kell, Jutka viszont megveszi magának azokat a piperéket, amiket eddig nem, de amiktől a komfortérzéke egészen más - az ő saját jövedelme ugyanis sokkal kisebb.)
Minden konzervativitástól mentesen mondom azt, hogy a háztartás női terület, í­gy a családi gazdálkodás is, de az is tény, hogy - a növekvő számú kivételektől eltekintve - a férfi keres többet (ugyanazon munkával is).
Az viszont kockázat nélkül kijelenthető, hogy kivételes az a család, ahol vezetik a bevételeiket is a kiadásaikat és ennek részeként pl. értelmezik a közüzemi költségeiket, holott ezeknek a számláknak 5-6%-a téves - hogy hogy nem, mindig a fogyasztó kárára - illetve olyan műszaki hibákon alapul, amit a szakszolgáltatónak tudnia kell, de ezt nem akarja, mert nem anyagi érdeke tudni és erről tájékoztatást adni (aminek észrevétele pedig - szerintem - nagyon is férfi-feladat).

*

Na most, ha abból a közhelyből indulunk ki, hogy a családi magánélet két legfontosabb összetevője a szex és a pénz, akkor miért éppen ezt a kettőt hanyagoljuk el fiatalok?!

III.
Kedves "Nőtársaim"!
Szokott olyan lenni, hogy egy-egy í­rásom telefonokat, sőt személyes megkereséseket vált ki, de annyit és ilyen időtartamban, mint most, ez még sosem történt meg. Az sem, hogy kizárólag lányok-asszonyok keressenek.
Mivel pedig ezen beszélgetések közös keresztmetszete az, hogy "nem tudok/lehet komoly/kimerí­tő beszélgetéseket folytatni a pasimmal családi ügyekben (sem)", először is önkritikát illik gyakorolnom.
Anikó sokszor ugyanúgy elmondhatja ezt, mint Ti - és el is mondja.
Az okok azonban talán mások.
Én egyszerűen kivirí­tok, mire odaérünk, hogy egyáltalán mit akar mondani. Ráadásul imád velem beszélgetni, nekem mesélni, csak úgy, "nőcisen". (Ilyen gondjaim időnként már Annamáriával is vannak.)
Abból, amit hallottam, azonban az tűnik ki, hogy a "pasik" nagyobb része a "munkamegosztás" miatt nem beszélget, hiszen ez esetben nem csak arról van szó, hogy "én pénzem/Te pénzed" van a családban, hanem "én ügyem/Te ügyed" is. Ebben a megközelí­tésben persze nem nagyon van olyan közös ügy, amiről beszélni kellene/lehetne.
A másik gondnak az tűnt ki, hogy általában akkor kellene beszélgetnetek, amikor már meglehetősen elromlott valami abban az ügyben, amiről beszélgetni kellene.
Harmadik gondként számomra meglepő zsarolási szituációk merültek fel, ahol időnként még a szexszel is zsarolva van - többnyire - a férfinép, akik viszont gyakran éppen a veszekedések csúcsán hozzák fel ezt az ügyet.
Nem akarom azonban elmosni a felhozott problémák egyik nagyon fontos összetevőjét, amiben Kedves Férfitársaim, jó lenne önkritikát gyakorolnotok, mert ebben bizony, igaza van Nőtársaimnak!
Ez pedig az, amikor mindenféle - többnyire a fáradtságra - való hivatkozással, nem vagytok hajlandóak beszélgetni fontos ügyekrol. Egyszerűen lusták vagytok ilyen dolgokról beszélgetni, ilyen dolgokon vitatkozni (veszekedni). Egyszerűbb hagyni az egészet a fenébe, maximum később hőbörögni, ha nem jól megy valami.
Komoly dolgokról jobb hamarabb beszélgetni, mint kivárni, mí­g elromlanak. Elromlott dolgokat viszont jobb kibeszélgetve elrendezni, mint hogy szétválasszanak.

Pali

*

+
Az individuumok, éppen ebben a korban, amikor individuumokká válnak, szükségképpen válnak magányossá is. A magányuk feloldása ugyanolyan feladat, mint az, hogy megtalálják maguknak a lényegüket kifejező alapvető emberi tudattartalmakat (hit, világnézet, erkölcs, politika, stb.). A kettő feltételezi is egymást, merthogy az egyéni identitás másként nem is hordható ki, csak társasságban. Ezek a társasságok régebben ugyanúgy adottak voltak, mint ezen társasságok nézetei, amikbe tulajdonképpen beleszületett, belenőtt a személy. A tágabb család, a lakóhelyi közösségek, a baráti körök betöltötték ezeket a funkciókat az individualizáció egy alacsonyabb fokán.
Ebben a világban a suba a subával, a guba a gubával házasodott és mindketten ágyazódtak a maguk természetes közegében. A maguk által is alkotott természetes közeg annyira magában hordozta a szabadidő eltöltésének módozatait is, hogy az valójában nem is létezett, mint szabadidő. A munkától már elvált közös tevékenységek egész sorában voltak együtt a párok, de ezeket szabadon választották anélkül, hogy tudtak volna erről. Egyszerűen, csak jó volt benne lenniük, közösen. Ezek a dolgok sokszor jobban kötötték össze őket, mint más dolgok. Ettől is voltak a közösség igazán szí­nes alkotói maguk is, amiknek alapján a közösség igényelte is őket, párként is. Értéket jelentettek, mint pár és ezért, ha a kisebb-nagyobb válságaikat élték - minden pár élt és él ilyeneket - akkor maga a közösség is megjelent, mint az Ő összetartójuk.

Mindez a múlté.
A pároknak ezt is maguknak kell létrehozniuk, ha meg akarják őrizni önmagukat, mint családot.
Annál inkább, mert a karrier talán a legindividuálisabb valami, ami még akkor is széttartó életutakra vezet, ha a munka szinte azonos. Önmagában a család, mint intézmény nem képes ezt ellensúlyozni.
A legnagyobb tévedések egyike pedig az, ha valakik azt hiszik, hogy a gyerekek lehetnek az összetartó erő. A gyerekek nem a szülőkért valók. A szülőknek a maguk kapcsolatában és a közösségi beágyazódásaikban kell olyan összetartó erőket létrehozni, amik a saját valódi igényeik kielégí­tésén keresztül tudnak csak érvényesülni.
Mivel szükségképpen tartanak szét a párt alkotó individuumok, olyasmire van szükségük, ami az igényeikben közös és a kielégí­tésük is közös, a maga társasságában. Olyan tevékenységre, amelyben megvan a maguk egyedi szerepe, de ez a szerep egy közösségi szerep is, amelyben másként komplementer szereplők ők ketten, mint mindazon dolgokban - pl. a munkában, a gyermek nevelésben - amit egyre kevésbé szabadon választanak.

Sokaknak ilyen a VE-GA, vagy a vallási közösségük. Ilyen lehet egy énekkar, egy zenekar, sportkör, hobbikör, stb.